Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-07-08 / 13. szám
1- Borpinceként hangulatos a sűrű rend (a hajósi pincesor)... 2. ... ám falusi utcaképként ugyanez már vitatható 3. Hogyan lehet elrontani, ami szép? Beton- és vaskapu a parasztbarokk ház mellett 4. Pénz és ízlés... Pénz, úgy látszik volt... FOTÓ: GRNÁK LÁSZLÓ Még elviselhetetlenebb látvány, ha az új generáció a szülök nemesen egyszerű, tornácos, oromfalas, nyeregtetős vagy kontyolt - tehát hagyományos stílusú - otthona mellé építi fel korszerű, mégsem odaillő, ráadásul - ne adj isten - lapos tetejű házát. Ilyen esetben a teleknagyság túlzott csökkenése is felborítja az arányokat, túlzsúfolt, zavaros utcakép alakul ki. (Tudom, hallom az ellenvetést, hogy ez anyagi kérdés is. Legtöbbször kiderül, hogy legfeljebb kis részben az.) Külön tanulmányt érdemelne a színek orgiája... Pedig tudjuk, a magyar falusi házakat hagyományosan többnyire fehér, de mindenképpen az egyszínű fal jellemzi, legfeljebb a lábazat tér el ettől. A „csicsás" kerítéseket is nemegyszer megénekelték már, ezek a különben ízléses és mértéktartó házat is elrútíthatják. Újabban elborzasztó tetőtér-beépítésekkel is találkozni. Ezekkel az örvendetesen szigorodó építési előírásokat akarják kijátszani, amelyek - ahol ezt a falukép megkívánja - a szintszámok korlátozásával igyekeznek útját állni az épített környezet „esztétikai szennyezésének”. Néhány évvel ezelőtt egy UNESCO-kiadványban olvastam: „A fejlődést kizárólag gazdasági mércével mérve a népek sajátos alkotószelleme elhomályosul. A sok változás közepette csak a kultúra fényében mutatkozik meg, ami valóban modern.” Ez jut az ember eszébe, ha a kivagyiság szomorú példáival találja magát szembe... Szerencsére a legutóbbi időkben egyre markánsabban kibontakozó fordulat tanúi is lehetünk. Az építészek, a műemlékvédelemmel foglalkozó szakemberek falvaink értékeit egyre inkább óvó tevékenysége, az építési kormányzat mind szigorúbb tervezési-művezetési követelményei, a családi házakra kiírt pályázatok - például „Az év lakóháza” pályázat eredményei -, az ajánlott tervek javulása már érezteti hatását. Hozzájárul ehhez az építkezők körében is terjedő nosztalgiahullám is. EG VAGY CICOMA? Egyre kapósabbak például a régi, többségükben az utcára merőleges, „hosszúkás” házak, amelyek ablakait megnagyobbítják, fűtésüket korszerűsítik, nádtetejüket „újrakontyolják”. Ismét hódít a szürke, jellegtelen tetőfedő anyagok helyett a piros vagy barna cserép. A szép, boltíves tornácokat részben vagy egészükben beüvegezve - vagy eredeti állapotukban - megtartják, a nagy kamrákból fürdőszobát vagy vízöblítéses WC-t alakítanak ki. Különösen vonzók az őrségi „szeres” településformák, amelyekben nem utcába rendeződve, hanem kis csoportokban állnak a zsúptetős házak. De hozhatnánk megannyi jó példát a Borsod megyei matyók, a Duna-Tisza közi homokhátságok, a Szabolcs-Szatmár megyeiek, a beregiek faluképeiről, amelyek hűségesen őrzik a népi építészeti együttesek hagyományait, és az újabban visszaáramlókat vagy az újonnan letelepedni vágyókat, avagy az éppen kibontakozóban lévő, falusi turizmus híveit éppen ez a környezet vonzza e vidékekre. Azt akarom-e ezzel mondani, hogy csak ilyen házakban akarjanak élni azok, akik nem városlakók? Távolról sem, hiszen ez nélkülözne minden realitásérzéket. Ám tény; egyre több olyan építészünk van, aki elzárkózik a természetidegen, anyagában, arányaiban, formavilágában nem az adott település képébe illeszkedő családi házak tervezésétől. A közelmúltban nem egy kampányszerű „ördögűzés” tanúi lehettünk a falukép kialakításával kapcsolatosan. Kárhoztattuk például a sátortetőt, amely - ma már több építészünk kimondja - korántsem okozott és okoz annyi kárt, mint azok az előzőekben említett hibák, amelyek a település egészének harmóniáját bontják meg, oda nem illő épületeket erőszakolva be a falu kialakult „szövetébe ". Dr. Kenéz Győzőnét, a jeles kutatót idézem: „A közvélemény külső jelek alapján ítéli meg a megváltozott falusi lakókörülmények minőségét, de nem elemzi a minőség létrejöttének okait a szükséges mélységben. Ezért inkább a fogyasztói ízlésvilágot marasztalja el, s nem értékeli a kínálatot, mint minőségi hibaforrás lehetőségét. A kettő azonban nem választható el egymástól. A környezet minőségi színvonala akkor kérhető számon a fogyasztótól, ha ízlése formálásában bárki valaha olyanformán működött volna közre, ahogyan azt a finnországi iskolai oktatás vagy az osztrák tanácsadó szolgálat teszi.” 1978-ban írta ezt. Azóta van e téren nem kis előrelépés, de tennivaló is maradt még - bőven. KOMOR VILMA 11
