Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-01-22 / 2. szám
Szőnyben születtem. De annak, hogy valaki hol születik, azt hiszem, semmi köze sincs az ember további sorsához. A döntő: az ember hol él. Én pedig ötéves korom óta itt éltem — mint ahogy az anyai őseim is évszázadok óta — Nemesvita és Balatonederics határában. Nemesvita, ahogyan a neve is mutatja, nemesítve volt, az egész falu. Az én őseim, akárcsak a többiek, élték a maguk tipikusan hétszilvafás nemesi életét. Mégsem lehettek azok az igazi Pató Pálok, hiszen eléggé meggyapjasodtak. 'Bizonyára belejátszott ebbe az is, hogy többen szerencsésen házasodtak. Egy szó, mint száz: nem voltunk mi szegény család, de aztán a sok gyerek között eléggé eloszlott a birtok, de jutott azért így is mindenkinek éppen elegendő. A nagyapám azonban más volt, mint a testvérei. ö már 25 esztendős korában megszabadult a gazdálkodás gondjaitól: elkártyázta mindenét. Szép szál, jóképű férfi volt, Pozsonyban, valami testőrszázadnál szolgált, s miután hazajött, és semmije sem maradt, az atyafiság bedugta a megyéhez, tisztviselőnek. Amint nyugdíjba mehetett, otthagyta a várost, s bár tulajdonképpen Keszthelyen volt lakása, mégsem ott élt, hanem idekint a faluban, a rokonoknál. Búsulni, töprengeni nem szokott. Az ő tér-HÁT EZ VOLT sokat vihettem magammal. A szüleim elváltak, kétszer is, ez elég mély nyomot hagyott bennem. Meg aztán, mi tagadás, a szegénység is rákényszerített, hogy valami módon megpróbáljak kiemelkedni az átlagból. Tanultam szorgalmasan, elvégeztem a jogot, elsőnek én doktoráltam az évfolyamomból, utána katonának mentem, és ismét osztályelső lettem az önkéntesi iskolán. Leszereltem, állás után néztem. Ez a harmincas évek derekán lehetett, és nagyon rossz világ járta akkor mifelénk. Állást kapni szinte lehetetlen volt. Mit tehettem volna? Hazajöttem, és mivel a megyénél dolgozott az atyafiságom, fölvettek közigazgatási gyakornoknak. A fizetésem a megélhetéshez kevés volt, az éhenhaláshoz meg sok. Hogy mégis a víz fölött maradjak, itt laktam Edericsen, az egyik nénómnél, innen jártam be, és már láttam: unalmas, nyomorúságos élet vár rám. Ekkor fedeztem föl a közlönyben egy hirdetést. Csendőrtisztjelölteket kerestek, a feltétel pedig a következő volt: jogi doktorátus és rangelsőség az önkéntesiskolán. Így aztán, második kísérletre sikerült becsöppennem a csendőrséghez. A baj csak az volt, hogy cseberből vederbe kerültem, mert kiderült, hogy irodistát akarnak belőlem faragni, én meg borzadtam a tisztviselőélettől. De mivel akkoriban kitűnő lovas voltam, kilátásba helyezték, hogy lovaglótanárrá neveznek majd ki. Teljes két éven át tartott ez a csendőrtiszti tanfolyam, utána hadnaggyá avattak. Így hát majd’ harminc esztendős voltam, amikor végre saját szobámban fekhettem le, és saját keresetemből élhettem. De amikor a kinevezéseket átadták, beütött ÉLETEM Elmondta: dr. Nagy Endre Feljegyezte: Garami László mészetét örökölte édesanyám is. Bár sok-sok nehéz évet élt át, szomorkodni, elkeseredni vagy könnyezni sohasem láttam. Pontosan ilyen a nagyobbik lányom is. Negyvenéves, és mindig csupa nevetés-ragyogás. Bármilyen nyomasztó gondot, bajt éltünk is át, ez a három ember — ki-ki a maga idejében, de mégis egyformán —, csak belemosolygott a szemembe, legyintett egyet, és azt mondta: — Na, és akkor mi van? Valahogyan majd csak lesz! És ha meggondolom: igazuk volt. Amitől féltünk, az nem következett be, amit reméltünk, az sem, minden másképpen alakult, mint ahogyan vártuk, akkor pedig minek a gond?! Fiatalság: bolondság? A fiatalságom nagyon-nagyon szép volt. Éltem az itteni rokonaimmal együtt a dzsentrik operettéletét. Csakhogy ebből a légkörből nem 1. Az ifjú csendőrhadnagy — 1938-ban 2. Reggeli lovaglógyakorlat Diánával 3. Amikor még teljes volt a család — 1960. körül, Tanzániában 4. 1981-ben magas látogatókat fogadnak, XVI. Károly svéd királyi, és Silvia királynét. a mennykő. Az osztályban hárman voltunk Nagy nevezetűek, és engem — egy másik Nagy helyett! — kiküldtek szárnyparancsnokhelyettesnek, méghozzá az Alföldre. Hiába rohangáltam kétségbeesve fühöz-fához, hogy nekem nem ezt ígérték, a válasz mindenütt ez volt: — A kinevezés megtörtént, visszavonni már nem lehet. Sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor megláttam Hatvannak, ennek az akkor oly reménytelen alföldi porfészeknek az állomását. Én rajongtam Keszthelyért, a Dunántúlért, a Balaton-felvidékért, és férfi létemre könnyek szöktek a szemembe, amikor lekászálódtam a vonatról, körülnéztem, és arra gondoltam: 2 ezentúl itt kell majd élnem! Akkor azt hittem, ez az életem nagy tragédiája. Ma azt mondom; sorsszerűség volt, hiszen azért alakult így az életem, mert Hatvanba helyeztek. Az is igaz, hogy hamar megtaláltam ott a helyemet. Sok lovasőrs volt azon a tájon — Tiszafüreden, Tiszanánán, a Hortobágyon —, ezek mind alám tartoztak, és mindenki örült, hogy akad egy tiszt, aki ért a lóhoz is, a lovagláshoz is. így lassan megszoktam ott, sőt még élveztem is a szép alföldi lovas életet. Ismerkedés — következményekkel Később már el se hagytam volna magam kergetni. Mert összeismerkedtem a Hatvány baronesszel. Ez az összeismerkedés megint valami rossznak volt köszönhető. Hatvanban borzasztóak voltak a lakásviszonyok, és én legényemberként egy egészen lehetetlen kis szobát kaptam. Abban húztam meg magam, s közben, ahogyan ez akkor szokásos volt, sőt kötelező, leviziteltem mindazoknál a környékbelieknél, akik a szó szoros vagy átvitt értelmében elő voltak számomra írva. És mivel szerintem a Hatvanyak is ezek közé tartoztak, levizitáltam náluk is a kastélyban. Nem sokkal később Ferenc báró és sógora, Hirsch Albert viszonozta a látogatásomat — abban a szörnyű kis szobában. Mintha észre sem vették volna, beszélgettünk, és meghívtak másnapra, egy teára. — Láttuk, milyen rossz körülmények között lakik — mondták akkor —, nekünk viszont itt, a kastélyban van éppen elég üres szobánk. Ha nincs ellenére, költözzék ide. És akkor, csodák-csodája, megkaptam azt a lakrészt, ahol a húszas években József Attila oly sokat vendégeskedett, ö is ugyanazok között forgott, akik között én; ő is szerelmes volt valakibe — egy osztrák hölgybe —, aki a kastélyban élt, mint én. Amikor a költő levelezését olvastam, rádöbbentem: hiszen ezeket a leveleket akár én is írhattam volna — csak éppen máshoz, a Hatvány baroneszhez. Elkezdődött a románc, és jött, aminek jönnie kellett. Negyventől negyvennégyig laktam ott, illetve jártam be rendszeresen a kastélyba. Közben kétszer büntetésből áthelyeztek, először Ózdra, utána Máramarosszigetre, mert a felsőbbségnek nem volt ínyére, hogy egy csendőrtiszt a Hatvany-lánnyal járjon, még akkor sem, ha ez a zsidólány bárói címet visel. De aztán egy idő után csak visszahelyeztek, részben mert szükség volt rám, részben mert elég sokan szerettek. Meg látták, hogy nem adom be a derekamat. Felülkerekedett bennem a dac, és azt mondtam: — Azért is! Tegyetek bármit, én akkor is udvarolok a Hatvány baronesznek, és nem azért, mert tiltjátok, hanem mert szeretem. Végül, már 1944-ben, Kiskunhalasra helyeztek, onnan meg Kalocsára, a lovas csendőrséghez. De én csak eljártam minden hét szombatvasárnapján a menyasszonyomhoz, mert akkor 4 7
