Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-04-08 / 7. szám

ros vezetői tétlenül és tehetetlenül fogadták a riasztó előjeleket és csak az utolsó pillanatban kapkodtak ide-oda. Ezek a rögtönzött intézkedések semmit sem értek, Kisoroszinál már március elején megrekedt a jég, s a torlasz felett mintegy 40 kilométeres szakaszon mindent elöntött, Vácot is elpusztította az ár. Az összetorlódott jeget maga előtt sodró óriási víztömeg 1838. március 13-án érte el Pestet, s a hevenyészett töltés csak néhány óráig bírta a ránehezedő nyomást. Este átszakadt, a jobb parti várost elöntötte a Duna. Házak dőltek össze, emberek maradtak a romok között.

A nagy árvíz Pesten találta báró Wesselényi Miklóst, az országgyűlési ifjúság vezetőjét, aki itt akarta bevárni hűtlenségi perének befejezését. Naplójából a vízzel folytatott heroikus küzdelmet óráról órára követni tudjuk. Március 13-ának estéjén színházba készült, a pestiekkel együtt abban bízva, hogy a jeges víz lefut és elmúlik a veszedelem. Még véget sem ért az előadás, amikor a Duna áradásának hírét vették. Wesselényi hazasietett, lovat nyergeltetett. Mire a város piacára ért, az áradat már a Váci utcán hömpölygött, de megnyugtatták, hogy a Duna apad, nincs nagyobb veszély. Másnap hajnalban azonban már majd ember magasságú víz fogadta a belvárosban. Nem késlekedett, azonnal ladikba szállt s a szorongatott utcákból biztosabb helyre szállította a menekvőket. Napokon keresztül, életét kockáztatva mentette az emberi életeket és javakat, s közben még a gonoszsággal, önzéssel, közömbösséggel is meg kellett küzdenie. Árvízi naplója önmagáért beszél: „A pusztulás mindezen rémítő óráiban sok becsületes ember volt, aki fáradságot s veszélyt nem kerülve mentette az embereket, de sok gonosz lelkű is találtatott, aki a kétségbeesők esdeklésére nem hallgatva, alacsony kapzsiságának hódolt, s csak roppant fizetésért segített a tehetősebbeken, és találkoztak számos zsiványok... (akik) a szerencsétlenek vagyonát elrabolták... Képzeltem, hogy a külváros szegény lakosai kis házacskáikban minő rémületben lehetnek, de hogy ennyi ezer élet forog veszélyben, azt nem gondoltam... Már ekkor kezdettek a házak omlani és düledezni. Ezeknek ropogása, zuhanása, a víz

közt emelkedő porfellegek, a rémitő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a dúló enyészetnek.”

Wesselényi nevét szárnyra kapta a hír, legendás hőssé növekedett. Kortársa, Vörösmarty Mihály „Az árvízi hajós” című allegorikus költeményében dicsőítette, s a közönség lelkes tapsai közt szavalta el a verset 1838. április 27-én a Nemzeti Színházban Laborfalvy Róza, az árvízkárosultak javára rendezett előadáson. Wesselényi önmagáról keveset és szerényen szólt, de annál többet a kortársai. Jókai Mór egyik remekművében, a Kárpáthy Zoltán című regényében egy egész fejezetet szánt a pesti árvíznek és Wesselényinek, a cselekvés és hősi helytállás emberének.

A küzdelem az árral három nap és két éjszaka tartott. A víz ekkor apadni kezdett - menteni már nem kellett, annál inkább gondoskodni a hajléktalanok elhelyezéséről, a romok eltakarításáról, a járványok megelőzéséről. Wesselényi továbbra is a tehetetlen hatóság segítségére volt. Javaslatterveket készített, gyűjtőiveket fogalmazott, gondoskodott a folyamatos ellátásról.

A közvetlen veszély elmúltával nincs már szükség rá - félreállítják. Bécs nem ismer hálát. Mialatt országszerte ünnepelték Wesselényit, a hűtlenségi pert tovább folytatták, sőt meggyorsították, mert közeledett az új országgyűlés megnyitása, és a politikai pereket addig le kellett zárni. Az Ítéletet hozó királyi tábla tagjai között akadtak olyanok is, akiknek családját az árvízkor Wesselényi mentette meg. Egyikük halálbüntetésre szavazott. Végül „másokra nézve is oktató üdvösséges például” Wesselényi Miklóst háromesztendei fogságra ítélték. Súlyosbító körülménynek tekintették az elítélt széles körű tömegbefolyását. Wesselényi mérlegelve a kárt, amit magának és elvbarátainak okozott, ellenállásra nem gondolt. „Nyugodtan megyek sorsom elébe. Lelkemen nincs bűn.” - ezekkel a szavakkal búcsúzott barátaitól.

Éppen egy évvel azután, hogy száz meg száz ember életét mentette meg, hűtlenség vádjával börtönbe hurcolták az árvízi hajóst. Kölcsey hatalmas védőirata, a vármegyék, az országgyűlési követek állandó tiltakozása nem volt elég megmentésére. Barátai csak annyit tudtak kieszközölni, hogy a budai Ferdinánd-kaszárnyából, ahová zárták, s ahol fél szemére csaknem megvakult, két katonatiszt kíséretében Gráfenbergbe utazhatott, hogy súlyosan megromlott egészségét helyreállítsa. Á politikai életből kiszorított ellenzéki vezér a gräfenbergi éjszakákon még a forradalmi republikánusokat is meszsze megelőzve egy haladó, demokratikus nemzetiségpolitika megfogalmazásához jutott el. Titokban írta meg a „Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében” című összegző munkáját. Amikor ez a nevezetes könyv 1843-ban Lipcsében megjelent, Wesselényi már teljesen elvesztette szeme világát.

*

Robusztus alakjáról, erejéről legendák keringtek, emberi magatartása pedig követésre méltó. Az erdélyi Zilah főterén áll Fadrusz János által formált emlékműve, amely a politikus Wesselényi szellemét ragadta meg. A sziklapadozaton egyszerű magyar ruhában egy erőteljes férfi magaslik, tekintete szeretettel pihen az előtte álló öreg jobbágyon, annak meggörnyedt vállára téve a kezét. „Az eddig elnyomottakat emeljük magunkhoz, emeljük oda, ahová őket Isten teremtette” - hirdette politikai hitvallása gyanánt.

Budapesten, a Ferenciek templomának Kossuth Lajos utcára néző falán, egy mozgalmasjelenetet ábrázoló, bronz domborművet láthatunk. Holló Barnabás alkotását. Az áradatban álló házak tetejéről, padlásablakaiból kétségbeesett emberek nyújtják karjukat a csónakban álló árvízi hajós felé. A hatalmas termetű, rettenthetetlen férfiú azonban nemcsak azért válhatott példaképpé, mert a nagy árvíz során sokak életét megmentette, hanem mert az országgyűlésben szót emelt a nemzeti haladásért s a jobbágyterhek megszüntetéséért. Cselekvő jelleme, emberi és politikai tisztasága emelte nemzetünk nagyjai sorába.

Z. K.

19