Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-03-04 / 5. szám

szeripari szakmának megvan a maga kutató­­intézete. A sütőiparnak, a húsiparnak, a kon­zerviparnak ... Az intézetekben természete­sen önálló vizsgálódások is folynak, s hason­lóképpen, az egyes termelő vállalatok is kere­sik az újabb megoldásokat. De újból és újból meggyőződhetünk arról, hogy akkor eredmé­nyes igazán ez a fejlesztő tevékenység, ha a két fél összefogásával zajlik. — Nem elég elővenni a régi recepteket, s esetleg azokon az ízlés változásának megfele­lően módosítani? — Nem. Azért nem, mert iparszerű körül­mények között ugyanazt az ízt, aromát, illatot, zamatot hagyományos módszerekkel nem le­het elérni. Nekünk tehát egyebek között meg kell találnunk azokat az eljárásokat, amelyek­kel a nagy tömegben gyártott élelmiszerek­nél, félkész, és késztermékeknél is biztosítha­tó a kívánt íz. Ezt igénylik tőlünk a munka­helyi, iskolai konyhák, sőt a szaporodó gyors­büfék is. Ugyanakkor meg kell mondani, hogy a nagyüzemi, de hatásában házias jelleget eredményező módszerek kidolgozásában még bőven van feladatunk. Hogy egy példát is em­lítsek: mindenki számára magától értetődő, hogy egy gyárban nem lehet hatékony az az aprólékos panírozási módszer, amivel a házi­asszonyok élnek. Nekünk tehát ezt, és mást is az üzemi technológiai és gazdaságossági köve­telményeknek megfelelően kell megoldanunk. Említhetném a gyors érlelésű, házias jellegű szárazkolbászok példáját. Ebben az esetben az ipari tartósítás folyamata azt jelenti, hogy az érlelés szempontjából hasznos mikroorga­nizmusok elszaporításával kiszorítjuk a káro­sakat. ondják, már csak a Krúdy-regé­­nyeket felütve csapnak feléd azok illatok, amelyeket megérezvénaz a hajdani jó magyarok, halálos ágyukat is odahagyták. Mi azon­ban nem osztozunk az efféle elhamarkodott nézetekben. Budapesten az ízek szerelmesei ma is részeltethetik ínyüket azokban a gyö­nyörökben, amelyekről a régiek oly áhítattal szóltak. Persze, erre azt szokták mondani, hogy a mai rohanásban kinek van ideje annak felku­tatására, hogy mely vendéglőkben ismerik még a régi recepteket. Mit válaszolhatnánk a megjegyzésre? Ha az utazónak kevés az ideje, arról igazán nem a vendéglők, és a vendéglő­sök tehetnek. Attól még igaz az, hogy számos hely akad Pesten és Budán, ahol ma is para­dicsommal csiklandóssá tett sűrű pörköltlével akarnak a betérő kedvében járni. Vannak konyhák, ahol tudják még, hogy a csontos marhahúst csípős ecetes tormával kell feladni a forró húsleves mellé. Találni olyan kifőzdé­ket, amelyekben valóságos istenkísértésnek tartják, ha ebből a levesből kimarad akárcsak egy is a zöldségek valamelyikéből. Igaz, eze­ken a helyeken ügyelnek arra is, hogy mire a lé a tányérba kerül, a petrezselyem, a fehér- és a sárgarépa, a karalábé, a zeller, a karfiol, a szemes bors, a sáfrány és a szerecsendió csak inkognitóban, a zamatok elegyeként legyen je­len. A konyhában mindez azért ott tanyázik a forró lében egy ideig — hátha a vendég kér belőlük külön tányérkán, amikor másodjára merít az eléje tett tálból. Ennyivel azonban ne intézzük el a dolgot! Nem vennénk a lelkünkre, ha a Duna menti városba futtában érkezők, vagy a Párizsban, Stockholmban, New Yorkban magyar ízeket keresők úgy éreznék, hogy rájuk nem gondo­lunk. Ehhez viszont a konyhák fűszeres illa­toktól párálló magasából le kell szállnunk a földre. Kispest egyik családi házában arra próbá­lom rávenni a házigazdát, dr. Szerdahelyi Ká­rolyt, a Húsipari Kutatóintézet tudományos igazgatóhelyettesét, hogy győzzön meg ama állításáról, miszerint a régi ízek a mai ma­gyar élelmiszeripar termékeiben is fellelhetők. Arról is faggatom a szakembert — aki tanult mestersége szerint a húsokhoz, a húskészítmé­nyekhez ugyanúgy ért, akár a konzervekhez —, hogy ő mit tart az ételek magyaros jelle­géről. — Először is a fűszerezettséget említeném — hangzik a válasz. — Az enyhe csípősség ehhez ugyanúgy hozzátartozik, mint az, hogy egy-egy, az étel jellegéhez illő fűszert a hát­térben néhány más fűszerféleség is erősít. Az, hogy a klasszikus magyar konyha zsírosabb, mint az a nyugati ízlésnek megfelel — köz­hely. De arról sokkal kevesebb szó esik, hogy édesebb is annál, mint amit tőlünk nyugatra megszoktak. Gondoljunk csak a lekvárokra, a kompotokra, amelyek tartósításában a cu­kornak hagyományosan fontos szerepe van. Vagy említsük például azt a szokást, hogy a sült húsokat édes aszalt szilvával tűzdelik. — A klasszikusnak mondott ízlés azonban változik — vetem közbe. — Igen. A hagyományos ízlés szerinti táp­lálkozás sok tekintetben korszerűtlen. És a magyar élelmiszer-gazdaság külkereskedelmi érdekeltsége miatt is alkalmazkodnia kell. A fogyasztók, a vásárlók igényeit nem lehet fi­gyelmen kívül hagyni. Ma tehát az élelmiszer­­iparnak az a feladata, hogy ott, ahol lehet, megőrizze a termékek magyaros jellegét, egy­szersmind igazodjék a változó hazai és külföl­di igényekhez. — Hol és kik foglalkoznak e feladatok megoldásával? — Magyarországon minden egyes élelmi­— És mi a helyzet a zöldségfélékkel, a gyü­mölcsökkel? Közismert, hogy Magyarországon az éghajlati viszonyok, talajadottságok miatt igen zamatosak a kertészeti termékek. Az íze­ket sikerül megőrizni a feldolgozás során? — Egyre inkább sikerül. Ennek egyik fel­tétele a termelők és a feldolgozók közös anya­gi érdekeltsége. Az tehát, hogy a termelő üze­mek keményen érdekeltek legyenek abban, hogy az élelmiszeripari üzemeknek jó minősé­gű alapanyagot adjanak át. A magyar sertés- és baromfihús íze például a takarmány-össze­tétel miatt még ma is sertés- és baromfihús ízű. Ezt korántsem minden országban mond­hatják el. A hűtőipari vállalatok gyakran egyenesen a málnatáblákhoz küldik gyorsfa­gyasztó berendezésekkel ellátott gépkocsijai­kat, hogy azon frissében tartósítsák a világ­piacon is keresett, úgynevezett gurulós mál­nát. Említhetném az olyan megoldásokat is, amelyekkel a konzervgyárakban a gyümölcs­­sűrítmények készítésekor a kivont vízből visz­­szanyerik és a sűrítménybe visszajuttatják az ízt és zamatot hordozó anyagokat. Beszélgetőpartnerem feleségének kérdésére, hogy mivel kínálhatna meg, azt válaszolom: talán gyümölcslével. Kisvártatva poharak ke­rülnek az asztalra, s egy tálcán különféle ros­tos üdítőitalok. Csakhogy nem bolti csomago­lásban. Az üvegek formája, a dugaszolás mód­ja arra utal: házi készítményről van szó. Mikor szóvá teszem ezt, vendéglátóim mo­solyognak, majd a háziasszony válaszol: — A meggy kivételével minden itt terem a kertben. Sokáig nemigen törődtünk vele, bi­zony sok lehullott, s tönkrement a fa alatt. Egyszer aztán gondoltunk egyet: ez így nem mehet tovább, s azóta zajlanak nálunk a nagy befőzések. Nem mondom, sok munka van ve­le. De mikor egyszer hazajöttem, s látom, hogy a lányom ott ül a konyhában, nem tu­dom, hány barátnőjével, s köröttük jó néhány üres befőttesüveg, ez végképp sikerélményt adott... Ízlelgetem a nyári illatokat idéző, zamatos őszibaracklét. Szinte minden porcikámat át­járják a természetes ízek. — Ilyet csak valamelyik dédnagymamától örökölt recept alapján lehet csinálni! — jegy­zem meg. A házigazda elmosolyodik: — A legújabb kutatásokon alapuló, gyári előírások szerint készítettük. Mint elmondták: az érés előtt már nem szokták permetezni a fákat, nehogy mérgező szer maradjon a gyümölcsökön. Az érett ter­mést aztán alaposan megmossák, kimagvalják, a haját lehúzzák, majd összedarálják és tur­­mixolják. Dupla mennyiségű, nem túl édes cukoroldatot adnak hozzá, illetve a gyóeyszer­­tárban kapható szerves savanyítószert (borkő­savat. vagv citromsavat), majd az egészet ad­dig forralják, amíg a habja többé-kevésbé el­fő. Az alaposan kimosott, kicsurgatott üvegek­be forrón töltik a levet, az üvegeket légmente­sen lezárják, a végén dunsztolják, azaz egy­két napon át meleg ruhákkal betakarva tart­ják. Mindez — kissé más eszközökkel ugyan —, de hasonlóképpen zajlik a nagy konzerv­gyárakban is. Ilyen és ehhez hasonló, az iparban kidolgo­zott technológia segítségével Szerdahelyiék évről évre megtöltik a családi éléskamrát. Ha Krúdy hőse, Szindbád egyszer megízlelhetné a polcokon üvegekben sorakozó sárgabarack­dzsemet, az őszibarack- és a ribizkeízt, a ri­­bizkedzsemet, a meggy-, a sárgabarack- az őszibarack- és a körtekompótot, a rostos kör­televet, az őszi- és sárgabaracklevet, bizonyo­san elismeréssel nyugtázná a nagyipari re­cept alapján elért házias ízeket. KÁBÁI DOMONKOS 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom