Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-03-04 / 5. szám
Az 1981-es kiadású „Ki kicsoda?" ezeket írja róla: „Kürti Miklós ^1908. máj. 14.) - magyar származású angol fizikus. A budapesti, a párizsi és a berlini egyetemen tanul. 1931—33 a bresiaui műszaki főiskolán tanít, 1933-40 az oxfordi Clarendon Laboratóriumban működik, 1940—45 az angol atomenergiai program fejlesztésén dolgozik, 1945—60 az oxfordi egyetemen ad elő fizikát, 1967-75 professzor. A Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja. Kutatási területe az alacsony hőmérsékletek fizikája és a mágnestan, valamint az alacsony hőmérsékletek alkalmazása a technológiában és a biológiában." Ennyi. Pontosan tíz nyomtatott sor, mert a lexikonokba csak a summázatok, a végeredmények férnek. Kürti Miklós esetében az, hogy fizikus. De hogy ezt a fizikust az Egyesült Izzó egyik mérnökének köszönheti Anglia és a világ — ez már meghaladja egy szócikk terjedelmét. A dolog így történt: Az említett mérnök, a család jó barátja, egy szép napon éppen Kürtiéknél teázott, amikor szóba került, hogy az ifjú Miklós — 1925-öt mutatott akkoriban a naptár — érettségi után vegyésznek tanul majd. A vendég azonban elégedetlen volt a választással : — Gondolják csak meg, hányán akarnak mostanában vegyészmérnökök lenni. Pedig a jövő nem a kémiáé, hanem a fizikáé! Aztán következtek az érvek, majd az évek, s ez utóbbiak igazolták az előbbieket. Hiányzik az is a szócikkből — pedig ennyi igazán „belefért” volna még —, hogy Nicholas Kürtit megválasztották a Royal Society, a Királyi Természettudományi Akadémia tagjává. Pedig ő ezt élete egyik legfontosabb eseményének tartja, sikeres munkája és jól sikerült házassága, boldog családi élete mellett. És a harmadik lényeges adalék, ami kimaradt: a fizikus, különösen azóta, hogy nyugdíjba vonult, szívesen tölti üres óráit a konyhában. Erőteljesen tiltakozik azonban, amikor sütő-főző szenvedélyét afféle nyugdíjas elfoglaltságnak vélem: — Engem már gyermekkoromban is érdekelt a főzőcske. Anyám kiváló háziasszony volt, és hagyta, hogy megfigyeljem, mit és hogyan tesz-vesz a konyhában. De főzni mégiscsak úgy 23-24 esztendős koromban kezdtem. És hozzáteszi még: — Igaz, teljem biztonságérzettel. Mert mindenre emlékeztem, amit annak idején édesanyámtól ellestem. Faggatom: — Összeegyeztethető-e valami módon az alacsony hőmérsékletek fizikájának tudománya a főzés-sütés művészetével? A mínusz 270 Celsius-fok a plusz 100 fokos hőmérséklettel? — A kettő nincs egymással semmiféle kapcsolatban — állítja, de egy pillanat múlva már helyesbít: — Azaz mégis, mintha már megkezdődött volna a fizika és a konyhaművészet közeledése. Ha nem lenne oly szerény, mint amilyen, joggal hozzáfűzhetné, hogy ez a közeledés éppen az ő személyes közvetítésével vette kezdetét. A következőképpen: Kürti professzort mintegy húsz éve meghívták, tartson előadást a Royal Institutionban, ott ahol vagy másfél évszázada — azt beszélik, Faraday, a nagy fizikus kezdeményezésére — hétről hétre úgynevezett Friday Evening Discourse-okat, azaz péntek esti előadásokat tartanak válogatott tudósok válogatott közönségnek, amely kutatókból és felnőtt családtagjaikból verbuválódik. — A meghívás igen nagy megtiszteltetésnek számít — meséli a tudós —, és így természetes, hogy igent mondtam. Hozzátettem azonban rögtön azt is, hogy nem a saját kutatásaimról kívánok szólni, hanem egy egészen szokatlan témáról. — És mi lenne az? — érdeklődött a Royal Institution igazgatója. — Javasolom, hogy az előadás címe legyen „A fizikus a konyhában” — felelte a profeszszor. — De mivel erre az előadásra alaposan fel kell készülnöm, halasszuk el a következő évre. Az egy évből azután több esztendő lett, végül azonban „benyújtották a számlát”, s kérték Nicholas Kürtit: tartsa meg végre rendhagyó előadását, amelyet az évszázados rituálé szerint kísérletekkel kísérni kötelező. És megkezdődött a töprengés: mit is tehet valójában egy fizikus a konyhában?! — Tényleg, mit? — faggatom a profeszszort, aki — most már — magabiztosan válaszol: — Sok mindent! Bemutattam például, hogyan segíthetik a szakácskodókat olyan laboratóriumi műszerek, amelyeket talán azóta sem használnak a konyhában. — Például? — Például a pravazfecskendőt, ugye. Elgorv dolható, mennyivel hatásosabb egy páclé, ha nemcsak áztatják benne a húst, hanem beleinjektálják az ürücombba. Vagy a mikrohullámokat is említhetném. Ezek egyik konyhai alkalmazási módját, a mikrohullámú sütőt már évtizedek óta ismerjük. A sült fagylaltot pedig még régebben. Ez kívül forró, belül meg hideg. Én viszont kiötlöttem a „fordított” sült fagylaltot, amelyik kívül jeges, belül meg forró, és nem kellett hozzá más, csak a mikrohullámok. Az első ilyen „formabontó” előadást azután követte a többi. Egyik hazalátogatása idején az Eötvös Loránd Tudományegyetemen is „föllépett” Kürti professzor. „A fizikus a konyhában” iránt óriási volt az érdeklődés, akárcsak Albionban. A közönség azonban „vegyesebb” volt, mint ott: nemcsak tudósok jöttek el, hanem szakácsművészek is. Balról az első sorban például Szentágothai János akadémikus ült, jobbról pedig Ágoston Mária, a Gerbeaud cukrászda igazgatója. — Pesten nagyon szép dolgot mutattam be — emlékszik vissza Kürti Miklós. — Mégpedig azt, hogy hogyan használhatjuk fel a pravazfecskendőt az ördögpirula készítésénél. Az ördögpirulát Magyarországon kevesen ismerik, pedig gyönyörű. Icike-picike fánk, a tésztája ugyanaz, mint a képviselőfánké, de nem sütőben, hanem olajban sütik ki, s utána csokoládéban vagy kakaóban meghempergetik. Ettől lesz fekete, mint az ördög, s innen a neve is: ördögpirula. — De hol marad a fecskendő? — sürgetem. A professzor türelemre int: — Az ördögpirula, úgy mondtam, gyönyörű dolog. Ez igaz. Gyönyörű, de nem valami ízletes. Éppen ezért, amikor a kis fánkokat kisütöttem, és a csokoládémázat is rájuk öntöttem, elővettem a pravazt, és az ördögpirulákba nyomtam egy kis meggylikőrt. És az az egy cseppecske likőr valósággal csodát tett. Ezt nem azért mondom, mert a javított ördögpirula az én találmányom. A közönség is ezt vallotta. Mert persze a publikum megkóstolta a süteményt, köztük Szentágothai János is. Miközben Kürti Miklóst hallgatom, megpróbálok elképzelni egy hazai tudós nagyságot, egy akadémikust, amint ínyesmesterként teremnyi közönség előtt tüsténkedik: szorgosan halászgatja ki az apró ördögpirula labdacsokat a forró olajból, s két merítés között lekapja egy lábaska fedőjét, belemártja az ujját az edényben rotyogó forró „gussz”-ba, majd lenyalja, hogy vajon elég édes-e. . . Nem, sehogyan sem áll össze a kép! Nincs olyan hazai tudós, aki vállalná, hogy egy ilyen „profán” előadással kockára tegye szakmai tekintélyét. Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem a professzort: — Oxfordban nem tartják rangon alulinak a főzőcskézést vagy azt, hogy egy világhírű tudós előadást tartson a szakácsművészetről? A határozott válasz: — Nem. Néhány pillanatnyi töprengés után az egyszavas feleletet újabb két szó követte: — De azért... És azután egy teljes, többszörösen bővített mondat: FIZIKUS ÉS ÍNYESMESTER14