Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-02-19 / 4. szám

TÖRTÉNÉSZ

AZ ANYAORSZÁG SZOMSZÉDSÁGÁBÓL

Pozsony és a családunk története valamelyest összefonódik — mondja —, 1454-ben jelenik meg első ismert ősünk, Würm Mátyás Pozsonyban, aki a városi tanács meghívására Bécsből érkezett, és a későbbi koronázó templom boltozatának elkészítésével bízták meg. A másik ág, a névadó, Püspöki mezőváros történetének korai időszakától kezdődően az esztergomi érsekek szolgálatában állt. Ezekből a családi hagyományokból fakadt történeti érdeklődésem. Első monográfiám Püspöki mezőváros történetét dolgozta föl. Kutatásaim során jöttem rá, mennyi ismeretlen dolgot rejt magába tágabb szülőföldem. Ha már a Felvidékről gondolkodunk, tisztáznunk kell valamit. A Felvidék egy földrajzi fogalom, az egykori Magyarország északi részét értjük alatta. Eredetileg nem a mai Szlovákia területére értették: egy északi— déli határvonal mentén osztotta meg a régi közigazgatást Felső- és Alsó-Magyarországra. Felső-Magyarországhoz tartozott Kassa és a környékén sorakozó vármegyék, valamint a Tisza vidéke, Alsó-Magyarországhoz pedig a bányavárosok egy része, valamint Érsekújvár, Pozsony vidéke és természetesen az egész Dunántúl. Ez az eredeti középkori fogalom fokozatosan változott meg, és amikor közigazgatási szerepe megszűnt, a felső részeket egységként szemlélték.

Új otthont találtak

A Felvidék fogalma is változott térben és időben, csupán századunkban értették kifejezetten a magyarlakta területek északi peremvidékére, mintegy az Alföld— Felföld párhuzamaként. A történelem folyamán sohasem élt elkülönülten az itteni magyarság. Nem alkotott önálló egységet sem jogilag, sem szellemiekben, szemben az Erdélyi Fejedelemség önálló kulturális, szellemi tudatával. A Felvidéken élő magyarság minden időben az egész magyar nemzet integráns részének tartotta magát.

A hódoltság az az időszak, amikor a középkori magyar Felvidék arca teljesen átalakult. A falvak lakossága sok helyütt felcserélődött, új szláv telepesek jelentek meg csehek, horvátok, szlovének s a korábbi népességgel ötvöződve megvetették az alapját a szlovák nemzet kialakulásának. Ez a kérdés azért jelentős, mert azt bizonyítja, hogy éppen ezekben az évszázadokban a Magyarország területén élő népesség nyelvre való tekintet nélkül hazájának tekintette azt az országot, amelyben otthont és munkát talált. Az elmúlt háromszáz esztendő alatt tehát ezek a török

hódoltság elől ide menekülők végül is új otthont találtak és egységes néppé formálódtak. Ez csak úgy lehetett, hogy az ott élő magyarság szeretettel és megértéssel fogadta az akkor bajban lévő, menékülő embereket. Természetesen mindezt fel kellene tárni, nagy monográfiákban megírni. A közeli évszázadoknak ezeket a súlyos, igazán fontos eseményeit valóságosan kell megismernünk, nemcsak az irodalomból, amelyben sokszor téves elképzelések alapján, különböző, többnyire valótlan ezeréves viszálykodások kerülnek előtérbe.

A török hódoltság által eredményezett nagy népességi arányváltozások nyomán alakúi ki a szlovák és magyar nép végső fokon ma is lakott területeinek néprajzi határa, és így különül el területileg a szlovák és a magyar kultúra. Valójában azonban a két kultúra együtt fejlődött, a hagyományai közösek. Pázmány Péter érsek, szigorú egyházi utasításokkal intézkedett arról, hogy a városokban és a falvakban élő bejáró szlovák nép anyanyelvén hallgathasson istentiszteletet. Ez vezetett oda, hogy fokozatosan kialakulhatott a szlovák irodalmi nyelv, mert úgy, ahogy Pázmány Péter a maga írásaiban az igazi magyar irodalmi nyelv létrehozója, hasonló szerepet tölt be intézkedéseivel a szlovák kultúrában. Utódai is követték példáját, hiszen tudjuk, hogy a Cantus Catolicus szlovák kiadását az esztergomi érsek rendelte el.

A Felvidék sík területének lakossága magyar maradt, míg a dombvidék és az ottani városok lakosságának többsége szlovákká

Püspöki Nagy Péter csehszlovákiai magyar történész, akinek tudományos munkásságát fiatal kora ellenére itthon és külföldön egyaránt ismerik, vendégprofesszorként Budapesten tartózkodott. Az Eötvös Loránd T udományegyetem történelmi segédtudományok tanszékének meghívására paleográfiát, íráselméletet, írástörténetet adott elő.

vált. Ez a természetes folyamat politikai értelemben 1918-ban csúcsosodott ki, amikor a Csehszlovák Köztársaság kikiáltása a magyár nép egy részét Csehszlovákia lakossága közé sorolta. Csehszlovákia első polgári kormánya számos intézkedéssel akadályozta a magyar kulturális élet kialakulását, s a helyzetet csak nehezítette, hogy a magyarságnak nem is voltak kiemelkedő kulturális vezetői.

Megismerni a nemzeti kultúra valamennyi elemét

Az 50-es évek elejétől beszélhetünk egészen más alapokra helyezett újraéledésről, amely napjainkig tart. A műszaki és természettudományok művelői kevéssé ismertek, mert ők csöndben teszik a dolgukat, annál népszerűbb a szépirodalom, költészet, színjátszás, társadalomtudományi érdeklődés. Az utóbbi Sas Andorral, a pozsonyi Comenius egyetem magyar tanszéke professzorának első munkájával, a „Koronázó Város”sal indult meg, utána csatlakoztam az áramlatba könyveimmel és írásaimmal. Örömmel tapasztalom, hogy újabb és újabb alkotók munkássága tűnik fel — főleg a nyolcvanas évek elejétől —, ami lehetővé tette azt, hogy a Madách kiadó ,,Üj mindenes gyűjtemény”-t adjon ki. Maga a cím inkább arra utal, hogy 200 évvel ezelőtt Komáromban létezett egy tudományos gyűjtemény, a „Mindenes gyűjtemény”, így félig azt az irodalmi ihletésű címet újította fel a kiadó. A 7. évfolyamába érő tudományos évkönyv a szlovákiai magyarság kulturális kérdéseivel, művelődéstörténetével és történetével foglalkozik. A szlovákiai magyarság igazi bázisa falvainkban él. A falvakban a kulturális élet a helyi klubokban zajlik. Ez a klubtevékenység, amely negyed évszázadra tekint vissza, rendkívül értékes eleme vidéki művelődésünknek, a szlovákiai magyarság önismeretének és kultúrájának. A kisebbségi lét fokozott kulturális érdeklődést vált ki. Ezt éppen a magyarországi tapasztalataim alapján mondhatom. A kisebbségben élő ember akár a legkisebb faluban vagy városi közösségben él, úgy próbálja önmagát megtalálni, hogy a nemzeti kultúra valamennyi elemét meg akarja ismerni — legyen az színház, irodalom, tudományos eredmény. Éppen ez váltja ki a szellemi pezsgést.

Származásom miatt nem vettek fel az egyetemre, egyéves fizikai munka után a teológiai tanulmányok megkezdésére nyílt lehetőségem, ami a későbbiekben igen hasznosnak bizonyult. Később Pozsonyban, a Comenius Egyetem Bölcsész Karán történészdiplomát, majd a történeti forrástudományok köréből bölcsészdoktorátust szereztem. Ez tette lehetővé, hogy a felvidéki magyarság történetével kezdjek foglalkozni. 1971-től, azaz tanulmányaim befejezésétől szabadfoglalkozású tudományos kutatóként tevékenykedtem.

— Három terület érdekel különösképp: a 9. század története a Kárpát medencében, vagyis a honfoglalást közvetlenül megelőző és azit kiváltó események, a történeti forrástudományok (magyar rovásírás, történeti földrajz, heraldika) és a szlovákiai magyar tájak történetének írása. Mindhárom területet egyenlő meggyőződéssel és szeretettel művelem, egyformán szükségesnek tartom valamennyit. A legnagyobb érdeklődést az első kutatási területem, Morávia története váltotta ki. Még egyetemi hallgatóként tanultuk Nagymorávia történetét és a kortárs források végigolvasása után rádöbbentem, hogy a korabeli híradások és a mostani történelmi munkák között áthidalhatatlan űr van. Az alapos vizsgálódások új felismeréshez vezettek, mégpedig ahhoz, hogy a honfoglalás előtt nem egyetlen morva állam létezett, hanem kettő: az egyik, a nagyobbik nem a mai Csehszlovákia területén alakult ki, hanem a Vaskapu, Belgrád és Sirmium vidékén. Ezt a Moráviát Szvatoplu'k terjesztette ki, uralkodásának utolsó tíz esztendejében a Duna—Tisza közén át, egészen Nyitráig. Vele szemben állt a kisebbiknek nevez-