Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-02-07 / 3. szám
FALUHÁZ A PUSZTÁN Ácslegények mesterműve Ha azt mondanám: tartsa föl a kezét az, aki hallotta már Ceglédpuszta hírét, kevés kéz emelkedne a magasba. Nem is csoda. Ceglédpuszta — amely egyébként Baranya és Somogy határán búvik meg, több mint kétszáz kilométerre Ceglédtől — az utóbbi esztendőkben „kiszorult” a térképekről, részévé lett Merenyének. Merenye maga sem világváros. Jellegzetes baranyai sorvadó kisközség, ahonnan az iskola, a szövetkezeti központ, a tanács szép sorjában beköltözött a területi központba, Dobsza községbe. Ha pontosan akarok fogalmazni, akkor tehát azt kell mondanom, hogy Ceglédpuszta nem egyéb, mint egy önálló tanáccsal nem rendelkező, úgynevezett tag-községnek a tag-települése. És mégis! Tavaly valahogyan híre kelt ennek a szinte seholsincs Ceglédpusztának. Legalábbis Baranyában. Pécsett például nem is egy barátom — építész, pedagógus, népművelő — bíztatgatot't sokat sejdítően: — Ha valami extrát akarsz látni. ugorj át oda! Mi nekem az a félszáz kilométer? Ugrottam. * Egyszerre értem oda az asszonyokkal. A két asszonnyal, akik kimondták a nagy varázsigét: — Kész az ebéd! Hogy miért volt ez a tőmondat varázsige? Először azért, mert magyarul hangzott el, ennek ellenére Eva, Herbert és a többi — Hamburgból, Kiéiből, Schwarzwaldból való — német tökéletesen megértette; másodszor pedig azért, mert amit én hiába próbáltam: abbahagyatni velük néhány percre a munkát, lecsalogatni e fura. fekete kordbársonyba öltözött, a mi szemünknek szokatlan fejfedőt hordó kis társaságot az épülő faluház tetejéről, galériájáról, azt a két asszony e varázsigével azonnal elérte. Pillanatok alatt együtt volt az öt ács — négy fiú meg egy leány —, csak a hatodik maradt fenn a galérián, egy kövérre hízott dunna oltalma alatt, orvosi rendelkezésre : — Aki influenzás, ne ugráljon, tartsa magát melegen, s várja meg, amíg társai helybe hozzák az ebédet. Ha marad belőle. * Azért annyi időt adtak az aszszonyok -— kockáztatva szakácsnői hírnevüket, ha az étel időközben elhűlne —, hogy kevés szót váltsak a messziről jöttékkel. Ami lyuk az ő elbeszélésükben maradt (és bizony sok maradt, mert beszélgetés közben folyton-folyvást hallani véltem az üres gyomrok korgását, a ki nem mondott asszonyi átkokról nem is szólva), azt „kifoltozta” a dobszai nevelési központ (óvoda + iskola + művelődési ház + klub + könyvtár) igazgatója. Ami azért is hasznos, mert a dolog tulajdonképpen a nevelési központ megszületésével kezdődött. A Dobsza környéki apró településeken külön-külön nem volt akkora anyagi erő, annyi lakos, pedagógus, de még tanuló sem, amennyi elegendő lett volna egy jól működő iskola vagy művelődési otthon fenntartásához, működtetéséhez. Ceglédpusztán például az 1974 75. tanévtől egyazon tanulócsoportban egyazon pedagógus tanította egyazon időben — egy valamikori istállóban — mind a nyolc osztályt. Ma — pontosabban 1981 óta — a nevelési központ saját autóbusza szállítja Ceglédpusztáról Dobszára és vissza a tanulókat és az óvodásokat, ez idén összesen 28 gyermeket. A körzetesítésnek — azaz a kisiskolák megszüntetésének, és egy nagy, korszerű, szakosítottan működő központi intézmény létrehozásának — itt tehát valóban megvoltak az okai is a feltételei is. — A Jkérdés az — veti fel az igazgató — hogy a körzetesítés révén előnyösebb vagy hátrányosabb helyzetbe kerülnek-e a gyermekek. Itt, a mi körzetünkben összehasonlíthatatlanul több volt az előny, mint a hátrány. * Csakhogy Ceglédpusztán nemcsak gyermekek élnek, hanem ifjak és felnőttek, középkorúak és öregek is. Ha jól számolom, ők is vannak vagy százhuszan. És az ő számukra előnyös ugyan, ha a gyermekek, az ő gyermekeik jobb körülmények között több tudást, műveltséget szednek öszsze, de behozhatatlan hátrány, hogy elmentek a településről — az iskola, a termelőszövetkezeti központ, a tanács után — a kiművelt emberfők; hogy nincs már olyan hely, még egy valamikori kiszolgált istálló sincs már, ahol össze lehetne jönni egy kis tercierére, kártyázásra, egy előadás meghallgatására, egy film megtekintésére. Lehet persze, lehet, de nem helyben, hanem három kilométerre ide, Merenyén, vagy hét kilométerre ide, Dobszán. Talán igaza volt annak a ceglédpusztai öregnek, aki azt mondta: — Mintha az iskolával együtt a falunk nevét is elvesztettük volna! Igaz, a német ácsok, akik az új faluházát építik, rávésték egy fatáblára: „Ceglédpuszta”, és kiszögezték a település határában álló cölöpre, a hivatalos szabvány „Merenye” tábla alá. * Nem ellentmondás, hanem egészen természetes, hogy a szellemi erők egyesítését célzó nevelési központ és e központtól eléggé messze eső Ceglédpuszta helyi kulturális bázisa létrehozásának gondolata egyazon koponyában, Kolics Pál fejében született meg. — A központ maradjon, persze, Dobsza — gondolta az igazgató. — De ne Ceglédpusztáról kerekedjék föl húsz-harmincötven ember, hogy meghallgasson egy előadást vagy hogy kikölcsönözzön a könyvtárból egykét könyvet, hanem Dobszáról jöjjön ki az előadó, Dobszáról szállítsuk ide a könyveket, hozzuk ki a vetítőt, a gépészt meg a filmet! Ide? Hová? Hát a faluházba, ami még nincs, de nagyon kellene! * És itt lép be a történetbe Makovecz Imre, aki neves magyar építészmérnök, s akiről a „Ki kicsoda?” a következőket írja: „A Budapesti Műszaki Egyetemen és az Iparművészeti Főiskolán tanít. Ybl-díjas (1969). A népi építészet megbecsülésén alapuló, az építőanyagok saját tulajdonságait kihasználó és formailag is kidomborító, az avantgarde építészet hagyományait folytató, sajátos magyar építészeti formanyelvre törekszik.” Nos, éppen őrá, Makoveczre szerették volna bízni az új szigetvári művelődési központ tervezését, s ha már ellátogatott a híres ember Szigetvárra, elvitték Dobszára is, nézné már meg ezt az építészetileg ugyan nem valami figyelemre méltó, toldottfoldott, de működésében annál érdekesebb és eredményesebb kisfalusi intézményt. Kolics Pál egy pillanatig sem habozott: megragadta a kínálkozó alkalmat, s megkérdezte az építészt: — Nem tervezne-e Ceglédpusztára, a körülményeket figyelembe véve, olcsón, egy faluházát? Az „olcsón” ebben az esetben 600 ezer forintot jelentett. És nem a terv honoráriumaként. Összesen. * Makovecz Imre figyelembe vette a körülményeket, és vállalta, hogy fiatal munkatársával, Nagy Ervinnel elkészíti a tervet. Fában gondolkodott. És nemcsak azért, mert a fa olcsó, hanem mert az illik a tájba, a három és fél kilométeres vízgyűjtő tó partjára, a falu végétől húzódó gesztenyesor lezárására. Egy szó mint száz: úgy látszott, hogy sínen van a ceglédpusztai faluház ügye. Már csak egy ácsmester kellett, aki a munkát fölvállalja, s ki lett volna erre alkalmasabb, mint az, aki Makovecz Imre tervét, a sárospataki művelődési központot segítette tető alá. Megkérdezték: vállalja-e. Vállalta. Megkérdezték, mennyiért. — Félmillió az én munkadíjam, plusz a többi. Ezzel a dolog abbamaradt. Egyelőre. * 1985 májusában a magyar építészek egy csoportja kiállítást rendezett a bécsi magyar kulturális központban. Merő véletlen, hogy éppen akkor az osztrák fővárosban időzött, s szakmai kivánesi-23
