Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
Amikor alaposan kifullasztotta az állatot a hiábavaló öklelődzés, a vaktában rohanás, az elnök jelt ad a zenekarnak, ezek megfújják a hangszereket és beüget az arénába a két pikador. Két talpig páncélba, fába, posztóba burkolt néma lovas. Ellenszenvesek, félelmetesek. Hosszú kampós lándzsájuk végén fénylik az acél. Két lovas: az egyik fehér, a másik fekete. A bika leszegi fejét. Kinn kuporogtunk a Rajnaparton. Gallyat szedtünk, megraktuk a tüzet. Eleinte még volt, aki mesélt. Később már csak dudorászott az ember, nézte a túlsó parton a hegyeket. A bika fúj, kalapál, feldönti a fekete pikadort. A kampós lándzsa izmos hátába akad, véknyán, nyakán ömlik a vér. A váratlan fájdalomtól felháborodottan dögönyözi, tapossa a lovast, a lovat. A pikadorok rendszerint háromszor szúrják meg a bikát. Alaposan megcsapolják. A közönség fütyül, nem szereti. Ha túlságosan elfárasztják, nem lesz ereje ahhoz, ami jön. Amint felbukik a lovas, a toréró vörös posztóval elcsalogatja áldozatától a bikát. A vörös posztó: mit számít mellette a már-már kibelezett pikador! A szúrások után az elnök fehér zsebkendővel jelt ad, hogy kezdődhet a második terció. A zenekar megfújja a hangszereket, a fekete lovast kiviszik. Hátul, a fény peremén, büszkén, érintetlenül hagyja el az arénát a fehér. Ez a bandillérók pillanata: három pár színes lobogót döfnek a bika hátába. A szabályzat értelmében bátortalan bikának két vagy esetleg egyetlen pár lobogó is elég. A bandilléró nem fáj, az állat eltanácstalanodik. Nem bántják, körültáncolják, a színes szalagok elfedik rajta a vért. Ha óhajtja, a matador saját kezűleg lobogózza fel az áldozatot: néhány évvel ezelőtt még gyakori volt a dolog. Manapság ritkán kerül erre a sor, de ha ügyes a matador, remek alkalma van itt elkápráztatni a tömeget. A dolog végeztével az elnök ismét meglobogtatja a kendőt, és ezzel kezdetét veszi a viadal harmadik, utolsó szakasza. Ekkor már érződik a vérszag az aréna körül. Por szállong, a levegő súlyos, édeskés, émelyítő. Mindenki érzi, csak ő maga nem, a bika. Ő még elszánt, egyre növekszik benne az önbizalom. Néha mármár azt hiszi, győz. Felborította a pikadort, körülugrálják, elismerően zúg körülötte a tömeg. Talán ennyi az egész: átesett a tűzkeresztségen, és most majd befogadja a társadalom. Levizsgáztam, és nem bántam, hogy végzettségem semmire sem jogosít. Utazó vigéc lettem, mert másutt nem alkalmaztak idegent az idegenek. Lehettem volna építőipari tanuló, de nekem - kereskedelmi aligazgató - tetszett a cím a névjegyemen. Megnősültem, és nem vettem észre, hogy ezzel nem csökken, hanem - most már közös fedél alatt - növekszik csak az idegen. Mivel azt hittem, befejeződött, megírtam az életemet. Fellobogóztak. Mármár boldog voltam, amint ott ügettem az aréna körül, feleségestül, diplomásán, névjegyesen. Lehúzom a habot. Baloldalt kezdem. Serceg, pattog, csikorog. Gyűrött, puha arc, duzzadt száj, lefelé konyuló. Bujkáló gúny pupilláim közepén. Ez a második változat: álmodtam valamit. Élesen villan a fény, nekilódulok, leszegem a fejem. * Az utolsó terció teljes egészében a matadoré. Ez addig ví a vörös posztóval, ameddig csak akar. Amikor elérkezett az ölés pillanata, igyekszik a lehető leggyorsabban és legkifogástalanabbul végrehajtani azt. Az elnök méri a terció kezdete és a bika halála között az időt. Ha tíz éven belül nem rogyott össze az állat, fehér kendővel figyelmezteti a matadort. A tizenharmadik év végén elhangzik a második figyelmeztetés, majd két év múlva, ezúttal zöld zsebkendővel, a harmadik is. A matador immár nem ölhet, és ez a legnagyobb megaláztatás, amiben csak része lehet. Az aréna feláll: ilyenkor szánja el magát a végső küzdelemre a bika. Leszegi a fejét, támad. Óriási teste dübörög, lucskos vékonyán gőzöl a vér. Elszánt, kétségbeesett. Már nem bízik, de megmakacsolja magát, csak azért is ölni akar. Igazi párviadal: ketten maradnak, a matador, a bika. Közöttük dől el az élet, a halál. A matador a vörös posztó alá rejti a tőrt. A bika még mindig nem érti, hogy ellenfele nem ez a vörös láng, hanem, igen, az, akinek azelőtt a kezéből evett. Régen tudtam, hogy nincsen rendben valami. De évekig a körülményekben, a rendezésben kerestem a hibát. Ez kényelmes megoldás volt, és körülbelül igaz is. Komolyra akkor fordult a dolog, amikor elkezdtem hibáztatni magamat. Hajnalban keltem, vidékre vittem az árut, eldugott tanyákra, ahol a konkurens cégek közül senki se járt. Konokul tökéletesítgettem a módszereket, róttam az utakat. Egyesek rendőrt hívtak, mások, az emberségesebbek, rám eresztették a kutyát. Tulajdonképpen senki se bántott, este mégis megaláztatástól reszketve borogattam fájó lábaimat. Feleségem ritkán volt otthon. Még szerettük egymást, és - hogy ne kelljen szembenéznem a csőddel - Sylvia kíméletből titkos tervekkel, lustasággal, hűtlenséggel gyanúsított. Régen tudtam, hogy nincsen rendben valami. Sylvia elkerülte a tekintetemet. A viadal utolsó fázisában a bika gondolkodóba esik. Az aréna fokozatosan elcsöndesedik, némán, félelmetesen közeleg a halál. Az estocada a jól végzett munka méltó koronája. Ez egyébként az egyetlen pillanat, amikor a matador nem kíséri figyelemmel a bika szarvát, hogy annál biztosabban átszúrhassa a szívét. Ezért az estocada pillanatában különösen nagy a veszély. Felcsípem az orrom, ajkam lefeszítem. A jobb pofa a végére marad. A következő féltucat év folyamán véglegesen megtelepedtünk a következő helyeken: a Ruhr-vidéken, itt segédmunkás voltam, valamint gépkocsivezető, Közép- Franciaországban, itt röplabdaedző lettem, kőfaragó, vasutas. Voltam még banktisztviselő, művész Párizsban, Avignonban könyvkiadó. Feleségem figyelt, követett. Ez a corrida legszebb szakasza a szakértők, az aficionádók egybehangzó véleménye szerint. Innen kezdve összekuszálódik az álom - a lélegzet elakad, a vörös vászon a porba bukik, ezüst tőr villan, némán áll szemben egymással az élet, a halál, rekedt, fájdalmas bőgés, elernyednek a tagok, Sylvia, tőrrel a kezében, minden összefolyik, kivel ne fordult volna elő, csöndesen sír egy rossz álpm után. A bika fáradt, fásult. Érti már: ellenfele nem túl világi hatalom. Lehajtja a fejét, megadja magát. Az elnök nézi az órát, a tömeg csalódottan felüvölt. Menjünk innen. Meglásd, mint rossz álom, elmúlik az egész. Küzd tovább. A puszta életért immár, nem a győzelemért. Ölni többféleképpen lehet. A legáltalánosabb módszer neve volapié. A bika megáll, kimerült. Ekkor a matador nekiront, és az állat szívébe mártja a tőrt. Az ölés régebbi módozata a recibir. A matador vár, a posztóval támadásra ingerli a bikát. Amikor az állat rászánja magát, saját lendületéből szalad majd a szívébe a vas. A legtöbb toréró nem várja GÖDRI BOTOND (SVÁJC) munkája meg a bika utolsó rohamát. Napjainkban ritkaságszámba megy már a recibir. Az aréna elcsöndesedik. Növekszik az árnyék: most nyugszik a nap. Körös-körül, a páholyokban, a turisták, ezek a játékból idegenek. Mögöttük az aficionádók, a feketekabátos helybéli urak. Fölöttük néhány nagykereskedő, hivatalnok, uzsorás, és így tovább, körkörösen, visszafojtott lélegzettel lesik a bikát. Leghátul, az állóhelyeken szépfiúk, amerikai tengerészek, néhány külföldi diák. Az igazi közönség kint vár, az aréna körül. Beesett arcú, néma tömeg. Nekem szurkolnak: bejutottam. Nem tudják, hogy nyílt, tisztes küzdelmet hiába keresek. A bika megáll. Fújtat, imbolyog, szaglássza a port. Nem küzd tovább. Nem a rendezésben, nem bennem, nem Sylviában van itt a hiba. Az aréna árnyékba borul. Állok a kör közepén. Lenyugszik a nap. Az Orangerie-ben sétáltunk. Sylvia dudorászott, kifésülte hosszú 1 írna haját.- Ide figyelj - mondta. - Most megtanítlak. Szépen megfogod, így, jaj de ügyetlen vagy, várj, segítek, befonod. Látod - sóhajtott fel sikerült. Meg kell tanulnod ezt is, és még sok minden egyebet. Sylvia nem felel. A tört vállmagasságba emeli, hideg penge a szeme. Lélegzetét visszafojtva vár az aréna. Nem mozdulok, nem támadok, nem kerülök. Milyen szép, hideg asszony. Volapié-re készül, látja, nem mozdulok, nem sikerülhet a recibir. Az aréna felüvölt. Fájdalom nyilall mellembe, nem látok semmit, fpszlik a foncsor, párás a tükör. Állok, várok. Lassan kitisztul a szemem. Homok, homok. Homoksivatag. Megindulok. Nem haragszom. Szörnyű vágy fog el, hogy még egyszer lássam a mezőt. Tétován lépegetek. Zúg a fülem, szédülök, szívemben a tőr. Engedjetek utamra. Nem rogyok össze. Nem szerzem meg nektek ezt az örömet. Szétfeszítem lábaimat, állok a kapuban. Itt rontottam be tizenkét évvel ezelőtt. Mozdulatlan, barna palánk. Mögötte virágillattól terhes a szél, látom a rétet, a szelíd, szürke hegyeket, testvérem ott legelészik, kisborjak ugrándoznak, súlyos, meleg tőgyét nyújtja neki az anyám. Felbőgnék, de nem jut el a torkomra a hang. Rossz álom: kivel ne fordult volna elő. Néhány másodpercig tart csak a szakértők véleménye szerint. Az arénában - messziről hallom - fütyül, tapsol, tüntet a tömeg. Azt hiszik, élek. Telnek az évek, állok mozdulatlanul a kapuban. Gyűrött, kifejezéstelen arc, tompa szemek. A halál. Az after shave-nek Aqua Velva a neve. 77
