Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-12-01 / 23. szám

városi nappalt surrogással, bogárnesszel felváltó este, úgy kaptak fehéren viliódzó szellemalakot az udvar cseresznyefái, vagy mint hatalmas kandeláberfüzérek izzottak, anélkül hogy fényt sugároztak volna a földre. Ő egy pillanatig elgyönyörködött a látványban. Nem akart hinni a szemének, amikor az udvar végében megpillantotta a közeledő alakot, amely mozgó árny volt sokáig, csak amikor az árny a lépcsőfeljáróhoz ért, látta, hogy sötét ruhába öltözött asszony. Mintha egyenesen a pokolból szállt volna fel, jött, mint a végzet, Imre nem tévedett, mondta az öregasszony, valóban a pokolból küldték, abból a pokolból, ami a városszéli nyomortelep volt akkoriban. „Ó, igen, olvastunk mi már akkoriban a társadalmak lassú eltömegesedéséről. Számoltunk az alvilág készülő forradalmával, bár rettegésünket elnyomta még a jómód, műveltség és törvényesség rendíthetetlennek hitt szent szövetsége. Nappal nem féltünk, csak lámpaoltás után keveredett valami baljós félelem az elvégzett kötelességek fölött érzett megelégedettség békéjébe.” Mintha gyenge földrengéstől hullámzana a szoba, valami ilyet érzett Páll Imre is, amikor beengedte a verandára a sötét ruhás asszonyt. „Mennyit hajtogatta később: a tömeg el fog nyelni bennünket. Mi egyre kevesebben leszünk, ők pedig mindennap többen. Eljön a nap, amikor a gondolataink is az ő rezesbandájuknak a muzsikájára állnak vigyázzba majd. Az életnek egyre kisebb lesz az értéke.”

Az asszony megragadta karjánál Páll Imrét, és megrázta: „Miért tette ezt a fiammal? Ilyen gyalázatot! Maga, akit mindenki tisztel !” Dőlt belőle a pálinkaszag, Páll Imre pedig megborzongott. Ó ezek a szegény, kifinomult, érzékeny lelkű, nőies entellektüelek, sopánkodott az adjunktus. Milyen tágra tud nyílni a szemük, ha behatol lakályos házuk falai közé a kinti trágyaszag. Hogy meg tudnak lepődni, amikor szemtől szembe találkoznak azokkal, akikről annyi lesajnálással, félelemmel, iszonyattal vagy éppen képmutató részvéttel fecsegnek máskor. Milyen felkészületlenek és védtelenek tulajdonképpen ... Az asszony kiráncigálta Páll Imrét az utcára. „Jöjjön, nézzen a fiam szemébe, ha tud!” Az utcán ott várta őket a „meggyalázott” fiú néhány suhanc, meg asszony fenyegető díszkíséretében. „Fajtalankodott a fiammal! Ez az ember, nézzék! Ez a fasztóni! Pénzt adott neki érte, hogy száradna le a keze!” Tizenhat-tizenhét éves forma vézna fiút tuszkoltak a színe elé. Tüdőbajos, gondolta Páll Imre, még ö sajnálta a fiút, s még mindig az motoszkált a fejében, hogy összetévesztik valakivel. „Egy szó sem igaz az egészből, esküszöm”, mondta magára erőltetett nyugalommal. Higgadtnak, sőt kedélyesnek próbált látszani. De amikor látta a komiszság és a káröröm szikráit kipattanni a tüdőbajos fiú tekintetéből és az ő leheletén is megérezte a pálinkabűzt, megtántorodott és a kerítés fedezékébe hátrált. A fiú ezalatt egykedvűen - figyelmesebb fül regisztrálhatta, hogy betanult szöveget makog - kijelentette: „'Minden alkalommal rimánkodott, hogy vetkőzzek le neki.” „Pert indítunk”, üvöltötte magából kikelve a fiú anyja, hogy jól hallja mindenki, Páll Imre szomszédai is,

NOVELLA

hiszen ez a darab nekik is szólt. Őket is figyelmeztetni akarták, hogy sor kerülhet rájuk is egyszer.

A bíróság persze tisztára mosta Páll Imrét, mondta a költő unokanővére, de hiába mosták tisztára, nem lett patyolatfehér. A fiú vallomását megelőzően epilepsziás rohamot kapott, s aztán olyan lélektelenül és ügyetlenül játszotta a szerepét, hogy abból éppen a legfontosabb, a meggyőződés hiányzott. Páll Imre ügyvédjének a keresztkérdései alatt pedig összeomlott. Addigra persze a Páll család is rendezte sorait. Minden követ megmozgattak, nem is annyira Páll Imre két szép szemének a kedvéért, hanem a Páll név becsületének a védelmében. Ami utólag visszatetszést keltett, az a Páll rokonság buzgalma és oligarchikus fellépése volt. Olyan dölyfösen viselkedtek, mintha az egész városra haragudnának, mintha ezt az aljasságot nem két léhűtő, hanem maga a város tervelte volna ki, s így a haragnak és a megtorlásnak is mindenkit sújtania kell, aki a Páll rokonságon és a baráti klikken kívül van. A kölcsönös sértődések és félreértések parazsa évekkel később is fel-felizzott még, míg a két felbujtó annyi megvetést kellett csak hogy elviseljen, amennyi egy balul végződött hecc, egy kétbalkezes mókamester ízetlen tréfája végén megérdemelten kijár. A végén minden amúgy középutasán rendeződött el, ahogy az lenni szokott errefelé, mondta az öregaszszony. Sosem a teljes igazságnak vagy valamely pártatlan, nem e világi igazságszolgáltatásnak megfelelően, ahogy kívánnánk, de azért mégis úgy, hogy az igazság és igazságtalanság az életben kiegyenlítődni szokott.

Az egyetlen igazi vesztese az ügynek mégis Páll Imre maradt, mert a vád alól tisztázták, a becsületén nem esett folt, ám a gyanú árnyékától nem szabadulhatott többé. Ellenségei tehát mégis elérték a céljukat. Nem egészen azt, ami végett összeesküdtek ellene, be kellett érniük kevesebbel. De az a kevesebb is éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy Páll Imre, sporthasonlattal szólva, mondta Vígh az adjunktusnak, a pályáról a kispadra kerüljön. Ezentúl nem szívesen nyitották rá az ajtót. Régi barátai is tartózkodóbban viselkedtek vele szemben. Talán a jó hírüket féltették, vagy talán csak büszkék voltak, s úgy érezték, ha megkísérelnék visszaállítani a régi barátságot, előbb meg kellene követniük Páll Imrét. Ő pedig még inkább visszahúzódott a könyvei közé. Az utcára sem ment ki szívesen, mert azt tapasztalta, hogy a háta mögött összesúgnak az ismerősei, ha pedig

köszön nekik, furcsán néznek rá. Nem haraggal vagy indulattal, hanem valami meg fejthetetlen nézéssel, amelyben a bűntudattal jól megfér a viszolygás is.

De volt e mögött a tartózkodás mögött más is. A dölyfösnek és sértődékenynek nevezett Páll család nem alaptalanul vádolta a várost kétszínűséggel. Amikor a pernek híre ment, csaknem mindenki elhitte a Páll Imrére szórt rágalmakat. Amikor pedig a bíróságon elhangzott a felmentő ítélet, a hallgatóság padsoraiból, bár felzúdulás nem, de egyetlen helyeslő hang sem támogatta a bíróság ítéletét, hanem szinte szétfeszítette a terem falait a néma csend. S ez nem a megrendülés vagy a rossz lelkiismeret csendje volt, hanem a csalódottságé. A város bűnösnek akarta látni Páll Imrét, és szerette volna nyilvánosan elmarasztalni. Páll Imrét le kellett rántani a sárba, hogy ne kelljen a jövőben fejet hajtani az okossága előtt, hogy el lehessen intézni a véleményét egy vállrándítással.

Évekkel később - a botrány emléke elhalványodott már akkorra - Páll Imre még egyszer találkozott az asszonnyal. Már bent voltak a németek az országban, közelgett a front is. A város valamelyik peremkerületében kenyeret osztogattak, Páll Imre felügyelt másodmagával a rendre, s egyszer csak megpillantotta az asszonyt két másik részeg ribanc társaságában. Két csendőr kísérte őket. Találkozott a tekintetük. Az ilyen találkozás az életben sosem véletlen, szögezte le az öregasszony. S a vén banya akkor felemelt ököllel megfenyegette Páll Imrét. Ugyanaz a gyűlölet lendítette a magasba az öklét, ami egy évtizeddel korábban. Páll Imre akkor, tíz év múlva értette meg, hogy az asszonyt a bosszú fűti olyan bűnök miatt, amelyeket nem ő követett el ugyan, viszont úgy öltözködik, úgy beszél, olyan helyekre jár és olyan emberekkel érintkezik, akik az aszszony felfogása szerint minden rossz okozói a földön: a szerencsés csillagzat alatt születtek, a gazdagok, a dölyfösök, a képmutatóan kegyeket osztók és jótékonykodók. S a másik két ribanc is az öklét rázta. „Buzi! - kiáltotta az asszony Páll Imre felé. - De várj csak, hamarosan a mi világunk jön!” Páll Imre összecsomagolt még az este, és elköltözött a városból, hogy senki sem látta többé.- És a versei? - tudakolta Vígh.- A versei? ... - tűnődött az öregasszony. - Ó, igen, emlékszem, verseket is írt egy időben. Talán maradt belőlük néhány, majd előkeresem ... Furcsa, érthetetlen verseket írt. De az is lehet, hogy elkallódtak. Én már régen nem olvasok verseket.

Vígh lelkesen feljegyzett mindent, lelkére kötötte az öregasszonynak, hogy a föld alól is kerítse elő a verseket, aztán egy hétre elutazott a városból. Azzal a tudattal távozott, hogy aranybányára bukkant, s elhatározta, hogy idővel majd monográfiát ír a nagy költőről. A monográfia vázlatával a fejében tért vissza a városba, s amikor a főtéren leszállt az autóbuszról, legszívesebben odakiáltott volna a kora nyári napsütésben ácsingózó bámész sokaságnak: itt az alkalom, hogy jóvátegyétek legnagyobb vétketeket, a feledékenységet. El volt rá szánva, hogy ha kell, a padlástól a pincéig átkutatja a házat a versekért. Csak a legrosszabbra nem gondolt. Az öregasszony házában egy középkorú, barátságtalan férfi fogadta, ő közölte vele a hírt, hogy az asszonyt már el is temették.- De hát egy héttel ezelőtt beszéltem még vele - kesergett Vígh.

69