Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
M ielőtt örökre elnyelte volna a provincia mocsara, Vigh csak annyit árult el évfolyamtársainak beszélgetésükből: az adjunktus most azért rendelte be, hogy megigya vele a pertut. Víghet még sosem kapták hazugságon, s mint a legtöbb félénk és feminin lelkületű férfi, bőszítően becsületes és kötelességtudó volt, a jó humort pedig hírből sem ismerte. Az már az ő titka maradt, hogy az adjunktus csaknem a könnyekig meghatódott, amikor kirukkolt az ő adjunktusi-irodalomtörténészi titkával, s Vigh sehogyan sem értette, hogyan lehetséges ilyen hosszú ideig hallgatni valamiről, ami úgymond, „nagyszerű”, „ragyogó” és „megismételhetetlen”, s amiről egyedül az adjunktusnak van valamelyes fogalma ezen a világon. Vigh azonban megbocsátott neki. Aki fizetéséből él, kénytelen pragmatikusan gondolkodni és kénytelen tekintettel lenni a „magasabb” érdekekre. Az adjunktus, ahhoz képest, hogy majdnem elsírta magát, először beszélt idegen előtt a titkokról, mellőzte a hosszadalmas bevezetést.- Szeretném, ha nálam írná a szakdolgozatát - tért a tárgyra. Vigh biccentett, az ilyen kívánságokat nem tanácsos visszautasítani.- Évek óta keresem az alkalmas embert ehhez a témához. Páll Imréről fogja írni a szakdolgozatát. A mintadiák Vigh akkor sem mondott volna nemet, ha az adjunktus jeles költők sírjának földtani elemzésével bízza meg. Egy kérdés erejéig most mégis áttörte félénksége burkát.- Ki az a Páll Imre?- A legnagyobb csehszlovákiai magyar költő volt - mondta fennhangon az adjunktus. Vigh összerezzent, az adjunktus pedig, látva, hogy a kétkedés szellemét keltette föl a diákban, türelmetlenül hadonászni és verdesni kezdett szétgombolt viharkabátja szárnyaival, mint Baudelaire albatrosza.- Sosem hallotta a nevét, igaz?- Nem hallottam - ismerte be a fiú.- Megbocsátom a tudatlanságát. Egy-két talán még életben levő rokonán kívül, valószínűleg én vagyok az egyetlen ember ebben az országban, aki emlékszik Páll Imre verseire. Páll Imrének a háború után nyoma veszett. Verseit sosem publikálta, csak néhány barátjának mutatta meg. Azt szeretném, ha elutazna a városba, ahol ez a nagy költő élt és alkotott. Másnap reggel Vigh összecsomagolt, és elutazott a vidéki városba, amelynél jelentéktelenebb és sivárabb helyet nemigen ismert. Szerencséje volt. Még életben találta a kiváló költő nyolcvanöt éves unokanővérét, aki készséggel állt rendelkezésére. Ó, a remete mondta a fátyolos tekintetű öregasszony, sokat gondolok rá, nagyon szerettem. Páll Imrének remete volt a ragadványneve, számolt be néhány nap múlva a kirándulásáról az adjunktusnak Vigh. A város egyik legrégibb házában bérelt egy szobát, melynek ablakai a katolikus templomra és a plébániahivatalra néznek. A ház ma is áll még. Egy időben sokan jártak hozzá, többnyire a város értelmiségi krémje: orvosok, tisztviselők, gimnáziumi tanárok. Aztán amilyen gyorsan kivirágoztak, olyan gyorsan el is virágzottak ezek a barátságok. Pedig Páll Imre megnyerő modorú és humorú társasági ember volt. A filozófia, a matematika és a történelem tudományában otthonosabban mozgott barátainál, franciául és németül, akár az anyanyelvén, olvasott és beszélt. Külföldi folyóiratokra fizetett elő, jártas volt az irodalomban és a zenében. Ennek ellenére inkább titkolta műveltségét, semmint hivalkodott vele. Az öregasszony szerint naivul jóhiszemű férfi volt, aki, éppen mert kizárólag a szellemi élvezeteknek élt, hatalmas tudásszomját nem borral, kicsapongásokkal és kártyacsatákkal csillapította, olyannyira nem ismerte az embereket, mintha egész ifjúkorát kolostorban töltötte volna. S így hiába forgott gyakran társaságban, magyarázta Vigh az adjunktusnak, az elengedettséget és a közömbösségbe hajló jó kedélyt nélkülöző arisztokratizmusa lehűtötte körülötte a levegőt, mintha egy álruhába bújt adóvégrehajtó toppant volna be önfeledten mulató komédiások közé, aki nincs ugyan szolgálatban éppen, de amit lát, azt akaratlanul is a holnap délelőtti hivatalnok megvesztegethetetlen szigorával veszi szemügyre és mérlegeli. Hiába volt okos és művelt, mondta Páll Imre unokanővére, elfeledkezett róla, hogy a legtisztább és legfényesebb eszmék is sárból és mocsokból habzanak fel. Elfeledkezett róla, hogy a felemelkedéssel egyenes arányban növekszik a mélység vonzereje is. Hogy ami tiszta, arisztokratikus és feddhetetlen, az egy idő után terhes lesz a közönséges ember számára. Ezért aztán be kell bizonyítani, hogy a jó katedrális sárból épült, a nagy világosság egy szélhámos szemfényvesztése csupán, a jó ízléstől pompázó ruhák ótvaros, rühös testet takarnak, s a szép, tiszta és egyszerű beszédet formázó száj lehelete büdös. Az öregasszonynak könny csillant meg hályogos szemén. Egy napon, mondta, úgy szakadt rá Páll Imrére a baj, mint aki este még elefántcsonttoronyban feküdt le, és sámlin ülve egy pajtában ébred reggel. Cseresznyevirágzás ideje volt, kissé hűvös este. Igazából nem is este még, bár a nap elbújt már a templomkert fái mögött, foltok kenődtek az udvar négyszögét lezáró tűzfalakra, itt is, ott is füstöt eregettek a kémények. Ő a zárt verandán ült, olvasott, de a betűk a sűrűsödő homályban fekete csíkokká olvadtak össze a szeme előtt. Ahogy közeledett a csendes kis(Csehszlovákia) CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR 68
