Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
BÁLINT TIBOR (Románia) Éva almákkal, kígyókkal Mikor megkérdezte Éva, merre van a tanyai iskola, még az öreg fejő is fülelni kezdett, annyira új és más volt ez a hang; egy pillanatra elakadt a vékony tejfonalak lebegése a homályban, de az öreg egyelőre csak az ajtó résében magasra emelkedő férfikart látta, a mocskos, khakiszínű rongyba bújtatott kart, s a meggörbült mutatóujjat. A lány odakünn állt a napfényben a traktoros mellett kicsiny bőröndjével, amely akkora volt, mint a házaló fodrásznőké. Elnézett messzire a kivájt medrű utca fölött, a sárfolyó meg a tarló fölött, reszkető kételyei és reménységei fölött oda, ahol vékony, bordóvörös sáv választotta el az eget a bizonytalan távolságú tanyavilágtól.- És hogy a jóistenbe jutok el oda? - fakadt ki a tájhoz illő nyerseséggel. Táskájából apró öngyújtót vett elő, rágyújtott, és a kék füstből már mosolyogva emelte föl az arcát; mindig is ilyennek képzelte el a kihelyezését, mint kislány korában, amikor álmában idegen tájon ocsúdott fel, s nem tudta megítélni, legalább azon a földrészen van-e, ahol született; minden bántóan éles volt s idegen, a hangoktól a szagokig. Amint hunyorogva fürkészte a távolságot, szemüvegének gyűjtőpontjában néhány apró ház s kéthárom jegenye ecsetnyi lombja szerveződött elmosódó tájképpé.- Oda csak falábon vagy lóháton - mondta a khakizubbonyos traktorista. - S még a lónak is a szügyéig ér a sár ... Éva az orvosi rendelő takarítóasszonyánál bérelt ki egy szobát, amelyben meszelés- és birsalmaidat terjengett, éjszaka pedig a padláson, valahol épp az ágya fölött, egerek kugliztak a tavalyról megmaradt dióval. Már az első napon elment a gazdaság elnökéhez, hogy megbeszélje vele a közlekedés dolgát. Az elnök idevaló volt: arca csupa gyötrődő ránc és gyanakvás, mert hozzá mindenki csak kérni dongott, szuszogott, köhögött be, nem azért, hogy jó hírt hozzon.-Adjon nekem egy lovat - mondta a lány. - Én volnék a tanítónő, akit megtiszteltek ezzel a hellyel.- Lovat! - böffentett az elnök, s hatalmas tenyerével elfödte a papírjait az asztalon, mintha azok alatt rejtegetné a pejcsikókat, tüzes paripákat. - Lovat? - ismételte kérdő hangsúllyal, mintha ismét rosszul hallotta volna.- Adhat púpos tevét is - mondta a lány.- Púpos tevét?- Vagy fölkantározott krokodilt.- Krokodilt?- Persze, annak isteni ez a sártenger! Éva levette a szemüvegét és rövidlátón hunyorgott az elnök felé, aki most kedélyes meghökkentéssel dőlt hátra; látta, hogy ettől a lánytól nem szabadul meg egykönnyen.- Miért adjak én lovat a kisasszony alá? - tárta szét a karját. - Hogy holnap pisztolyt követeljen? ... Mert látom, farmernadrágja már vagyon ... A lány nyers válaszokra készült, s úgy illett, hogy ismét elővegye apró öngyújtóját:- Nézzev velem lehet marháskodni... Én már csicsonkáztam mezítláb is ... De ha elmegyek, több buta fej virít majd a pocsolyában, mint disznótok a határban ... Az elnök behívatta a fő állatgondozót, hogy állítsanak lábra a lánynak egy hátaslovat, ha másképp nem akar itt maradni, s ha személyi gondozásba veszi a csikót; az állatgondozó, kedvetlen, nagydarab ember, szinte följajdult a kérésre, mint akit megütöttek: honnan lovat, amikor egy arra való sem volt a nyáron, akivel a vizet fölhúzassák a szőlőbe!-Ott az a fehér kancacsikó - mondja az elnök. - Azt úgyse fogja szekér elé.- Az biztos, hogy nem! - mordult vissza a másik. - Mert két hete lábra sem tud állni... Másnap megmutatta a lánynak a lovat: a csikó fehéres bőre gyöngéden derengett át a pajta homályán, amint ott feküdt az almon; csigolyái, mint eldőlt apró porceláncsészék, tapinthatóan kiszögelltek, nagy, bolyhos szemében megállapodott bánat sötétlett; de amikor a tanítónő letérdelt mellé, prüsszögve szénaszagú párát fújt annak az arcába. Éva korán kelt, meg is fázott, kicsi konyakosüveget vett elő tarisznyácskájából, és húzott belőle. „Csak jár a pofájuk, hogy így meg úgy, fáj a lábacskád, az orvos sem tudja, mitől... Pedig ropogtatnád az édes abrakot, s csak úgy röpülnél tőle, igaz-e? ... No nem baj, gondozásba veszlek én, és többé vissza sem adlak nekik ... !” A hóna alá fogta a csikó fejét, belecsókolt puha, meleg, csiklan- . dóan bársonyos orrába, aztán elment. És ettől kezdve szatyorral hordta neki az almát, kilószámra az üzletben vásárolt árpakását; néha cukorkával kínálta, s ajkát meghatódva mozgatta a csikó rágásának ütemére. Várta azt a napot, amikor majd együtt indulnak el az iskolába, s nem kell többé alkalmi traktorokra lesnie reggelenként. Az emberek odagyűltek a gazdasági istálló elé, hallgatták a tanítónő becézésbe fulladó szavait, figyelték az ajtó hasadékai közül előszivárgó füstöt, mint egy farsangban, le-fel jártak, kajánul illegették magukat és integettek egymásnak, hogy a bolond lány megint odabent van, s pólyálgatja a csikót; hozott neki uzsonnát meg csicseriborsóval kevert kávét, s tán Kentet is ... Hogyhogy Kentet? ... Eleven parazsat!- Ne beszéljenek zöldeket! - mondta a főállatgondozó. - Nem csődörcsikó az, hogy királyfivá váljék, és hálából meghágja!... S együtt kacagott hatalmasan a tömeggel: de egy reggel, amikor a pálinkafőzőből jövet valamilyen sejtéstől szuszogva és gőzölögve benyomakodott a pajtába, azt hitte, túl sokat is nyelt a rezesből, mert a csikó ott állt előtte, mint egy gyönyörű hófehér paripa; a zajra feléje fordult, aztán elrántotta a fejét idegenkedve, ő pedig odament hozzá, csizmája talpát nekifeszítette az oldalának, hogy lássa, eldől-e, ha meglöki; de a kis táltosnak csak a bőrén remegett át valami viszolygás.- Az anyja mindenit a fehémépének! - mormogta ekkor. - Még kacagássá tesz a világ előtt! S ő maga ment át a másik pajtába az almásderes csődörért; bekötötte a csikó mellé, s szólt az embereknek, hogy a lányt pár napig ne engedjék a lóhoz, mert elkúrálta. És Éva ott ácsorgott reggelenként a szatyor almával a trágyaszagú udvaron, földúltan, szederjes arccal, s nem tudta, mi történt; a főállatgondozó bujkált előle, az ember pedig, akit odatett, azt mondta:- Nem engedhetem be, kisasszony! ... Nekem azt parancsolták, senkit sem engedhetek a csikó közelébe! Egy reggel ismét arra ment a lány; izgalmában, hogy a pajta ajtaja nyitva van, elejtette a szatyrot, aztán a szétguruió almákat a kötényébe kapkodta fel, s érezte, amint hidegen a lábszárához érnek; a könyökével nyomta le a kilincset, de alig lépett vagy kettőt, az erős rúgástól hanyatt esve kizuhant a pajta elé a sárba. Kiáltozva, óbégatva szaladtak össze az emberek; ilyen szerencsétlenség rég nem történt.- Loptam az abrakot, segítettem neki, hogy a csikója talpra álljon! - mondta az öreg fejő és most itt van szegényke ... Ide jutott! - ismételte a szemét törölve. Mások másként vélekedtek:- Nem volt épeszű ez a lány... Ott kuporgott órákig a csikó mellett, és törökmézzel etette ... De az öreg fejő most kitört:- Maguk csak osztják itt a semmit, ahelyett, hogy a mentőkért telefonálnának!... Mit tudnak maguk? ... Ez a gané főatyaisten az oka mindennek!... Ő kötötte be a csődört a kancacsikó mellé, hogy elvadítsa!... Bár az ő fejét rúgta volna szét; azért igazán nem lett volna kár! - mondta, s nagyot köpött. 63
