Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
Bizony, váratlan megpróbáltatással kezdődött a mi örök barátságunk. Egy telibe talált gesztenye kis híján bokán ütötte jó öreg latintanárunkat, aki egy mellékösvényen sétálgatva, elmerülten társalkodóit Horatiusszal.- Gyertek csak, gyertek ide!... Hány óra? Nem tudjátok ti azt, fiaim, hogy ilyenkor már szilencium? ... Melyiktek dobált?- Én nem dobáltam, tanár úr... - csúszott ki a számon, mielőtt meggondoltam volna, hogy ezzel Nyeszit vádolom. Nem firtatta tovább a gesztenyét Dávid tanár úr. Megszeppenve kotródtunk előle.- Az nem dobálás, igaz? Csak focizás - bizonykodtam, de éreztem én, hogy nem jól vizsgáztam egyelőre az örök barátságból. A fogadalmat különben sohasem említettük. Az is igaz, nem lettünk olyan halálra szánt barátok, csak éppen együtt jártunk néha, együtt játszottunk, tanultunk, verekedtünk, és csak később, felsős korunkban melegedtünk össze megint. Van a diák életében egy furcsa időszak, amikor csupa érthetetlen dolgot követ el. Például: napjában többször megfésülködik. Sőt: a fésűjét már-már gyakrabban használja, mint a ceruzáját, gyűrött nyakkendőjébe újságpapírt dug, soványka zsebpénzéből hajneccet vásárol, a cipőjét minden reggel kipucolja, a fejére brillantint csurgat. S a szobafőnöktől elcseni az önborotvát, és - csak úgy szárazon - levakarja az áliáról a pilléket. Az orra alól kétszer is levakarja, mert hallotta, hogy annál jobban nő a szőr. Nos, a mi időnkben kietlen sorsa volt Patakon a kamaszodó diákseregnek. Gimnázium, tanítóképző, teológia - volt itt annyi diák, hogy déli egy óra tájban majd szétvetették az utcákat, de - fiúk, csupa fiúk! Mennyi gondosan megkötött nyakkendő (minden bólintásnál ropogott benne a papír), mennyi párna alatt vasalt hosszúnadrág, a frizurán mennyi brillantin - és ki veszi észre?! Sehol egy leányiskola vagy internátus, ahol mindezt leltárba vennék s számon tartanák. Legalább a környéken lett volna. Mert miből áll az egy szerelmes diáknak: az iskolától a konviktusig - az utca szemközti oldaláig - menet útba ejteni a Végardót vagy akár Makkoshotykát, azzal a dobogó reménnyel, hogy ama leányinternátus bizonyos ablakán meglibben a fehér függöny. De mondom, leányinternátus nem volt, s fehér függöny is elég kevés a városban. És előtte annyi sétálgató diák, hogy szegény kislány odabent az ablak mögött azt a függönyt akár egész nap libegtethette volna. Igaz, a gimnáziumba vettek fel lányokat „bejáró magántanuló” címen, s minden osztályba jutott belőlük mutatóba egy-kettő. A csinosabbakhoz huszonöt-harminc fiú is eljárogatott vizitelni vasárnap délután. Körülülték a nagy asztalt, illedelmesen válaszolgattak a mamának, és azt hiszem, mindnyájan rosszul érezték magukat a házikisaszszonnyal együtt. Mert ha a lányból megárt a kevés, az udvarlóból is megárt a sok. Ez a kemény diáksors újra összehozott Nyeszivel. Mi nem álltunk be sokadiknak a vasárnapi vizitelők hadába. Feltérképeztük inkább a város perifériáin - függöny szempontjából - a fehér foltokat, és hol Kispatakon, hol Újtelepen kergettek meg bennünket a suhancok, csak Hécén nem, Nyeszi szűkebb hazájában. Közös szerelmeink is voltak, de sohasem haragudtunk össze miattuk. Ugyanígy megértettük egymást legnagyobb és legtartósabb közös szerelmünkben. Ma is azt vallom, hogy a költészet valahol a tenni vágyás és a tehetetlenség partjai között fakad. És ki akarhat többet, nagyobbat, merészebbet, mint egy ifjú ember? És kit fojtogatna annyira a tehetetlenség! De ne általánosítsunk. Szép számmal vannak olyanok, akik fiatal létükre is eléggé okosak, megfontoltak, és minden időben pontosan tudják, hogyan kell beszélniük gyűlésen és négyszemközt, milyen nyelven a matematikatanárral és a történelemtanárral, első számú és harmadik számú szerelmesükkel. Nem róluk van szó ezúttal, hanem a naivakról, az éretlenebbekről. Rólunk, akik számba sem vettük történelmi nagyjaink korlátáit, fogyatékosságait, és gyerekes módon lelkesedtünk értük. Gőzös fejjel, meggondolatlanul vállalkoztunk akár a lehetetlenre, és - szégyen, nem szégyen - meg akartuk váltani a világot. Nyeszi meg én írói művekkel akartuk megváltani. Felrázni a tespedésből. Mert ha az emberfia tenni nem tehet kedvére, mint a bibliai Úr, legalább mondja ki, hogy: „Légyen világosság!” Emlékezetem szerint sejtelmünk sem volt róla, mit kellene tennünk, hogyan és voltaképp mi célból. Csak azt éreztük biztosan, hogy: tenni kell, tenni, tenni. Ki gondol ilyenkor a halállal? Vastörvény, az egyetlen, amely nem ismer kivételt. Van abban valami törvénytelen mégis, hogy egy fiatalemberrel, akinek minden sejtje az életre szomjas, végleg eltemetik zúgó-doboló vérét, soha senkinek be nem vallott terveit, álmait, ábrándjait is. A csengőbúcsún találkoztunk utoljára. Rebellis osztály volt a mienk, nem jelentkeztünk a frontra, mint a korabeli érettségiző osztályok. De száműztük még a túlságosan germán Ballag már a vén diákot is. Volt nekünk búcsúdalunk, javarészt saját termésű: Bodrog partján van egy város ... Válásra int immár az óra ... Kezemben van már az úti levelem ... Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek ... Máskülönben szokványos csengőbúcsúnk volt, kellőképpen érzelgős búcsúztatóval. Ilyesmit mondtam egyebek közt: „Nézzünk még egyszer egymás szemébe, fiúk, tartsuk meg jó emlékezetünkben egymást. Hiszen ma még, utoljára, itt vannak közöttünk azok is, akikkel többet nem találkozunk ...” Zengett a világ akkor, és Nyeszit is elvitte a háború. (Nem kérdezték meg, kínai akar lenni vagy japán. És nem volt tilos a csatamezőn tartózkodni a halottaknak.) Teltek az évek. Ellátogattam egyszer Patakra, egy őszbe hajló vasárnapon. Hogy megöregedett a város! Összementek, megkoptak az ismerős házak, beszűkültek az utcák, szinte kiapadt a Bodrog ... Megőszült Bandi bácsi, a pedellus. Csak az iskola frissen meszelt, vén falai, a tantermekben a mész és az olajfesték egymásba vegyülő szaga - az a jól ismert szeptemberi iskolaszag - volt a régi, s az a belenőtt firniszízű érzés, hogy: múlik az idő ... Legkedvesebb tanárom már a temetőben. S a Nyeszi jelképes sírja is, pár lépésnyire szilenciumi táborhelyünktől, az öreg hárstól, amely alatt a fűben hasalva versenyt gajdoltuk a memoritert: Ante-apud-ad-adversus ... circum-circacitra-cis... És bizonyos mértékig, helyi időszámítás szerint, már én is a temetőben. Hajdani versfaragványomat a folyosón bekeretezve látom, üveg alatt, Ősi pataki diák-búcsúdal címmel: Horátiust más diáknak tanítják, más diáknak írják be a szekundát, más diákra mosolyognak a lányok, úgy elmegyek, híremet se halljátok ... így lettem őse a maiaknak. A valamikori osztálypoéta, aki azért kiizzadt a csengőbúcsúra valamicske eredeti márkájú dalszöveget is. Sétálgattam az iskolakertben, futballoztam a gesztenyékkel, és sokáig elidőztem a kétlábú fánál. Minden meggondolt szándék nélkül egy száraz gallyal kotorni kezdtem a tövét. Ott valahol, ahová húsz évvel ezelőtt a kibelezett gesztenyét dugtuk. A fülledt avar alól szétmálló gyufásdoboz került elő. Benne valamilyen foszló papirosok. Lehetséges, utódaink is tesznek egymásnak fogadalmakat. Üres volt még az iskolakert. S körülötte kihaltak az utcák. Patak, templomi csendben várta a szeptembert. Várta diákjait, akiken nem fog az idő. 59
