Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
VARÁZSKOR Dörmögj testvér egy sor Petőfit, köréd varázskor teremtődik. (Illyés Gyula: Haza a magasban) Nem a magyar az, kit legrégebben és legerősebben tép a balsors. Csakhogy nem minden népnek van mersze himnuszába foglalni múltjának esendőségeit és jövendőjének gyér reményeit. Magyarnak lenni, nemcsak beleszületés végzete, hanem ránk kényszerített vállalkozás is, a lemondás mindenkori lehetőségével együtt. A naponta és életenként megismétlődő magyar vállalkozásokat begyűjteni, összefogni nincsen mód statisztikai számbavétellel, a tízmilliós hazai magyarság és az ötmilliónyi „szórvány” sorsáról és szándékairól egyedül talán az irodalom adhat hírt, olykor rejtjelezett sikoltásokkal vagy csöndes diadalaival. Miért érdemes magyarnak lenni, kérdik tőlünk a nagyvilágban. Bátran felelhetünk rá a büszkeség minimumával: azért érdemes magyarnak lenni, mert aki magyar az tud magyarul, s aki magyarul tud, eredetiben olvashatja Arany János összes műveit. Ebben a szerény kérkedésben nemcsak az a gyönyörű és szörnyű igazság rejlik, hogy Aranyunk csak magyarul óriás, hanem hogy a határainkon kívül rekedt magyar milliók csak addig élnek számunkra, s a maguk számára, amíg Arany János nyelvén dicsérik a reggelt, s az estét. Mert hiába is tagadnánk, a 93 ezer négyzetkilométeren belül könnyű az adjonisten, meg a fogadjisten, de ott ahol e köszöntésekre szájra ütés jár, ott megritkulnak az istenes szavak. S tudjuk, mert az is törvényszerű, ahol más nyelven felesel a fogadjisten, ott elhalkul s el is hal a magyar köszöntés. De az írás, az irodalom még annak a milliónyi magyarnak, akiknek e sorok készülnek, az utolsó lehelletig a megmaradás reményszavait hirdetik. Bizony az irodalom, a kimondott és papírra rótt szavak sugallata egyszerre optimista és pesszimista, reménykedő és lemondóan reményét veszített: azt hirdeti a nép s a nyelv sorsa - a magyar nyelv sorsa is - nem visszafordíthatatlan az enyészet útján. Balsorsa, kit régen tép ... Irodalmunk legzordabb eredményeiből táplálkozik századok óta legvalósabb reménységünk. Hadd idézzem Zrínyi Miklós háromszáz éve zengő, feketén ragyogó biztatását, melyből én kora ifjúságom óta erőt merítek: „Nem mondhatni egy országot boldogtalannak, az ki sok időkön által és sokáig hervadhatatlanul állott virágjában, és már alább kezdett szállani, mert ez a vége az világi dolgoknak; és nem mondhatjuk boldogtalanságnak azt, hogy ennek egy világi törvénynek alája vettetett, holott minden más is úgy vagyon: hanem boldogtalannak mondhatjuk azt az embert, aki a maga országának leszállásában és estiben : zülettetik és nem virágjában Azért ehhez is szerencse kell.” Közös akaratunk biztatása, hogy évről évre meghaladhatjuk s egyre határozottabban érezzük Zrínyink fekete kürtszavának valósághoz tapadt reményt sugalló tárgyilagos erejét, mely máig hirdeti, hogy a jövendőt is megbűnhődte már e nép.
