Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-11-20 / 22. szám
I SAJTÓTÜKÖR Az erdélyi Magyar Autonóm Tartomány tizenhat éve Mai népfőiskolák KRITIKA MŰVELŐDÉSPOLITIKAI ÉS KRITIKAI LAP A 35 éve alakult és 1968-ig fennálló erdélyi Magyar Autonóm Tartományról Lipcsey Ildikó írt rendkívül izgalmas elemzést. A tanulmány Gheorge Ghieorghiu- Dej főtitkár beszédével kezdődik, amely a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága 1946. július 6-iki kibővített ülésén hangzott el, két hónappal a négy nagyhatalom külügyminisztereinek párizsi konferenciája után. „ ... Az együttlakó nemzetiségek szabadságjogainak teljesítése és teljes jogainak biztosítása az ország demokratizálásától függ, ez marad továbbra is Pártunk fő feladata.” A Groza-kormány első két esztendejében, 1945—46-ban, a nemzetiségi politikát egy másik tényező is befolyásolta: a béketárgyalások idejére nemzetiségi szempontból feltétlenül stabilizálni kellett az országot. Ekkor tettek ígéretet arra, hogy alkotmányba foglalnak egy nemzetiségi törvényt. Minden remény megvolt, hogy állandósul a demokratikus nemzetiségi politika. Nem sokkal később azonban már a koncepciós perek szedték áldozataikat. 1949—50-ben a romániai magyarság érdekképviseleti szervének, a Magyar Népi Szövetségnek csaknem a teljes vezetőségét letartóztatták, rajtuk kívül írókat, egyetemi tanárokat, egyházi embereket, kommunistákat. Az MNSZ új vezetőségének feladata 1949—52 között abban merült ki, hogy közvetítette a Román Kommunista Párt határozatait, és annak szellemében mozgósította a magyarságot. 1950 tavaszán megkezdődött a romániai magyar kulturális és tudományos élet — az oktatás, a kiadók, az irodalom — tevékenységének felülvizsgálata. Bírálták a két világháború közötti irodalmat, a Hitel, az Erdélyi Fiatalok, a transzilvanizmus képviselőit, sőt még a Korunk marxista szerkesztőjét, Gaál Gábort is. Megtették az első lépéseket a magyar felsőoktatási intézmények felszámolására is. 1952-re a párt főtitkárának személyi kultusza megszilárdult. Gheorghiu-Dej az új alkotmánytervezet vitájában arról beszélt, hogy a Román Kommunista Párt nemzetiségi politikája a sztálini tanítás helyes és következetes alkalmazására épül'. A Román Népköztársaság új terület-közigazgatási beosztásánál azt tartották szem előtt, hogy „A RNK Magyar Autonóm Tartományát a kompakt székely magyar lakosság lakta terület alkotja: a Magyar Autonóm Tartománynak autonóm közigazgatási vezetősége van, amelyet az Autonóm Tartomány lakossága választ.” A MAT-ba a romániai magyarság kb. egyharmada került, csak Udvarhely, Csílk. Háromszék és Maros megyéket fogta át. Kimaradt Aranyosszék, Barnaság és Moldva székelyék lakta területe. A minta az 1936-os sztálini alkotmány „szocialista területi autonómiája” volt, amely az anyanyelv használatára adott nagyobb tehetőséget, de erőteljesebb központosítási szándékkal. A MAT annyiban különbözött az ország többi tartományától, hogy egy természetes állapotot — lévén a lakosság döntő többsége magyar nemzetiségű — emeltek törvényerőre. Az 1952-es intézkedést reménnyel és fenntartással fogadták az érdekeltek. Reménnyel', hátha előrelépés történik a nemzetiségi politikában, fenntartással, mert az ígéret nem jelentett önkormányzatot — önigazgatást. Nem sókkal később a főtitkár bejelentette, hogy „megoldották a nemzetiségi kérdést”. Ezért nincs szükség már a nemzetiségek szövetségeire, így a Magyar Népi Szövetségre és a Nemzetiségi Minisztériumra sem. Sztálin halála után a Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban lehetőség kínálkozott arra, hogy az egészséges fejlődés útjára lépjenek, A változások Romániát nem érintették. A tanulmányban arról olvashatunk, hogyan folytatódott tovább a magyar főiskolák, könyv- és sajtótermékek visszaszorítása. 1955 tavasza és 1958 júniusa között a belpolitikában, így a nemzetiségi politikában a feszítés-lazítás taktika alkalmazása volt leginkább jellemző. A bebörtönzött magyarok többsége visszanyerte szabadságát, és a két ország közötti személyi kapcsolatok akadálymentesebbek tették. Ugyanakkor újabb perek, fegyelmik következtek. 1959-ben egyesítették a kolozsvári Babes és a Bolyai egyetemet, a következő tíz évben egyesítés címén felére csökkenték a magyar nyelvű iskolák, minimálisra szorult vissza a szakoktatás, megkezdődött a fontosabb igazgatási intézmények román osítása, 10%ra csökkentették a nemzetiségi dolgozók számát stb. Ugyanakkor jelentős irodalmi lés művészeti élet alakult ki. 1960-ban módosították az ország tartományi beosztását, ami a MAT-ot is érintette: Maros—Magyar Autonóm Tartomány lett, ami azt jelentette, hogy a magyarság számaránya csökkent a romántöbbségi részek hozzá- és a magyar területek elcsatolásávai. Az iparosítás lelassulásáról, a tartomány valós gondjairól nem vettek tudomást. Az egykori Magyar, majd Maros—Magyar Autonóm Tartomány az új megyerendszer létrehozásával szűnt meg 1968- ban. A pártvezetés ígéretet tett arra, hogy a magyar nyelvnek nagyobb teret biztosítanak az iskolában és a kulturális életben. N. Ceausescu főtitkár székelyföldi útja alkalmával 1968 augusztusában a lemaradás megszüntetéséről beszélt: „A szocializmus éveiben értünk el bizonyos eredményeket e tekintetben, de becsületesen meg kell mondanunk, hogy még nem túl sokat tettünk. A jelenlegi ötéves terv keretében ... gyökeresén megváltozik majd a székelyek élete.” 1968—72 között — írja a tanulmány —, valóban úgy tűnt, hogy visszatér a grozai aranykor. kultúra és közösség A művelődéselméleti folyóirat őszi számának több mint kétszáz oldala a megújuló népfőiskolái mozgalomról ad elgondolkoztató és inspiráló áttekintést, elemzést. Huszár István írja bevezetőjében: „A közösség ügyeiért érzett felelősségtudata minden bizonnyal egyik legfőbb indítéka lehetett Magyarországon is a népfőiskolák létrejöttének fél évszázaddal ezelőtt. S hogy mostanság újraéled a népfőiskolái mozgalom, ebben nem csupán árinak van része, hogy múltbeli értékeinket jobban tudjuk felderíteni és kamatoztatni. Azt hiszem, ötven év már elegendő idő arra, hogy történelmi hűséggel tudjuk felderíteni valós tartalmát, kihámozni a maradandót, tanulsággá sűríteni a ma is hasznosítható egykori tapasztalatokat. Es persze — s ez a lényeg — a mát jól kell értenünk ahhoz, hogy egy-egy népfőiskola — a népfőiskolái mozgalom — ne társadalmi kuriózum legyen .. A tematikus folyóiratszám tanulmányai, beszámolói a hagyományokra építés és az új igényekhez való alkalmazkodás összetartozó, egymást erősítő voltát példázzák. Ujszászy Kálmán a sárospataki népfőiskola ötven év előtti történetéről szól, Kováts Dániel az itteni népfőiskolái élet jövőjéről beszél. Az új keletű tapasztalatok zöme ma is hagyományos terepen, falun, kisvárosban születik. Am Gulay István például egy pécsi lakótelep népfőiskolájának éledezéséről ír. Varga Csaba arról számol be, hogy budapesti vállalati tanácsok munkás tagjainak terveznek népfőiskolát, és a hagyományos terepen is természetesen igencsak mai kihívásoknak igyekeznek megfelelni 'az ebben a képzési közösségérlelő formában hívő szervezők, előadók és hallgatók. Az utóbbira példa a tabi népfőiskoláról tudósító írás. A cikk szerzői, Kemény Bertalan és Köles Sándor (akik a tahi népfőiskola szervezői is) a tájegység húsz elöljáróságának tanácstagjait kívánják felkészültebbé tenni. Munkájuk megértéséhez tudni kell, hogy számos kisebb településen megszűntek a korábban önálló tanácsok, s ezeken egy ideje elöljáróságok látják el az igazgatási feladatokat. Ezek az új szervezetek keresik a helyüket, a minél hatékonyabb módozatokat érdekeik képviseletére. „Ügy gondoljuk — írják a szerzők —. hogy egy kistelepülés elöljárójának úgy kell tevékenykednie, hogy visszaadja a lakosságnak a falu jövőjébe vetett hitét, megoldja csökkenő létszáma mellett is a falu korszerű kistelepüléssé alakulását, összekösse az emberi közösségek megszakadt szálait, növelje az egymás közti bizalmat, segítőkészséget.” A lassan két esztendeje folyó Tab és környéke népfőiskolái program részben a településhez való kötődést igyekszik az érzelmi szálak mellett értelmiekkel is erősíteni, valamint az érdekképviseletnek lehetőleg minél teljesebb eszköztárát kívánja a lakosság elölj árósági-tanácsi képviselőinek kezébe adni. A „településbarát” iskola- és művelődésügyről szóló összejövetelük igen kifejező címe ez volt: A népességmegtartó képesség és a képességmegtartó népesség. Előadást hallgattak és vitáztak még például a kistelepülés és a kisárutermelés összefüggéseiről, vagy említhetnénk a „tabi parlamenti játékodat, melynek során a gondok, feladatok világos megfogalmazását, a képviselet nem könnyű mesterségét gyakorolhatták a résztvevők. A cikkírók, a Tab és környéke népfőiskola útrabocsátói most azt tervezik, hogy szerveznek egy társadalmi tanácsadó szolgálatot, melynek szakemberei a különböző helyi fejlesztési programok megvalósítását segítenék a tájegység településein 19
