Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-11-03 / 21. szám
Kettős helyzetben Régóta várta ezt a könyvet a nyugati magyar irodalom iránt érdeklődő olvasó. Kivált, hogy a hasonló témájú nyugati kiadvány: a Ferdinándy György által szerkesztett szépprózai antológia már öt esztendeje megjelent, és a budapesti kiadóknál is egymást követték a nyugati magyar elbeszélő irodalom jeles egyéniségeinek művei, a többi között Cs. Szabó László, Zilahy Lajos, Határ Győző, Gombos Gyula, Domahidy András és Kutasi Kovács Lajos könyvei. A Rónay László és Berkes Erzsébet szerkesztő munkáját dicsérő Két dióhéj című válogatás megjelenése így mindenképpen irodalmi esemény: teljesebbé teszi a nyugati világban alkotó magyar elbeszélőkről kialakult képünket, olyan írókra hívja fel a figyelmet, akiket eddig talán számításba sem vett a hazai irodalmi közvélemény. A teljesebbé váló kép — mondhatnám így is: irodalmi panoráma — először is rendkívüli színgazdagságot, változatosságot mutat. Nem véletlenül, hiszen a nyugati világban élő magyar író nemcsak a maga eredeti, még az „óhazából” származó élményvilágát örökíti meg, hanem képet ad arról a társadalomról és kultúráról is, amelynek keretei között hosszú évek vagy évtizedek óta él. Ez a kultúra — kultúrán most nemcsak műveltséget értek, hanem szokásrendet, észjárást, magatartási normákat is — valósággal az idegsejtjeibe szívódott, személyiségébe épült, meghatározza értékválasztásait, emberi kapcsolatait, így aztán igen jól érzékelhetők azok az eltérések, amelyeket, mondjuk az angol környezetben élő Határ Győző, Sárközi Mátyás és Czigány Lóránt, a francia kultúrához kapcsolódó Karátson Endre, Lehoczky Gergely és Nagy Pál, az amerikai András Sándor és az ausztráliai Domahidy András írásmódja mutat. Mindazonáltal nemcsak a változatosság érzékelhető, kitetszik a művek mögöttes terében meglévő közös magyar irodalmi kultúra is. Az idegen környezet nagymértékben meghatározza ezeknek az íróknak a munkásságát, attól azonban nehezen lehetne eltekinteni, hogy az angol, francia, amerikai vagy éppen ausztrál környezetben élő írástudó mindig magyar íróként vet számot tapasztalataival és felismeréseivel. Kettős helyzetben élnek és dolgoznak ezek az elbeszélők: tapasztalataikat az idegen nyelvű közegben szerzik, írói személyiségük a befogadó társadalom kultúrájának hatására alakul, e tapasztalatok és kulturális hatások azonban magyar irodalmi művekbe épülnek be. Cs. Szabó László 1960-ban találó szavakkal állapította meg: „A magyar író a nyugati valóságban, annak kritikus lemérése közben, ábrándok és torzulás nélkül, hazafelé tekintve, megteremti a maga világát.” Ezt a gondolatot Kibédi Varga Aron 1975-ben a következőkkel egészítette ki: „Lehet, hogy ez történelmileg egyedülálló jelenség: felszívni mindent, amit a környezet nyújt, olyasmit is, amit otthon a nézőpont, a politika, a közerkölcs, vagy a közvélemény miatt az író sohasem szívhatott volna fel, — és mindezt továbbadni, de nem a környezet nyelvén. Elméletileg egy olyan közvetítésnek, világirodalmi ozmózisnak lehetnénk tanúi, amire példa még nem volt.” A nyugati országokban élő magyar író számos olyan ismeretet és tapasztalatot vesz birtokába, amely a magyar irodalomból korábban természetszerűleg hiányzott, így távoli országok és társadalmak életének és civilizációjának ismeretét, a hazai valóságtól merőben idegen életformákról szerzett tapasztalatot. Korábban irodalmunk térképén legfeljebb Párizs (Illyés Gyula, Márai Sándor, Hevesi András) és Itália (Szerb Antal) színei voltak megtalálhatók, és csupán Remenyik Zsigmond dél-amerikai regényei mutattak „egzotikus” színeket. A nyugati világban élő magyar író most minden elfogultság nélkül számol be a távoli országokban és idegen kontinenseken szerzett élményeiről. Domahidy András Ausztráliát, Kabdebó Tamás Guayanát és az Antillákat, Ferdinandy György Puerto Ricót járta be. Sárközi Mátyás története angliai, András Sándor novellája kaliforniai, Halász György elbeszélése göteborgi környezetben játszódik. Az erősebb kötelékek hiánya szabja meg az írói közérzetüket és gondolkodásukat, amelyben a személyes függetlenség és elkötelezetlenség tudatának van alakító szerepe. Érdeklődésüket a személyiség belső mozgásának és konfliktusainak elemzése tölti be, mondanivalójuk erősen alanyi vagy gondolati jellegű. Ez szabja meg kifejezésük természetét: a magyar próza vallomásos és önelemző hagyományait folytatják, illetve a modern nyugati irodalom elvonatkoztatásra törekvő irányzatainak eredményeit kívánják elsajátítani. Nehéz volna számot adni arról, hogy a most napvilágot látott antológia tükrében milyen részletesebb kép jelenik meg a nyugateurópai és tengeren túli magyar elbeszélő irodalomról. Csupán néhány írásra hívhatjuk fel az olvasó figyelmét, olyanokra, amelyeknek véleményünk szerint, az nyugateurOpai ÉS MAGYAR PRÖZAlRÓK egyetemes magyar irodalomban is helye van. Cs. Szabó László A görög hajó című elbeszélése mesteri módon vegyíti egymással a személyes beszámolót és a művelődéstörténeti példázatot, Határ Győző írása, az Angelika kertje tündéri iróniájával és fölényes nyelvteremtő készségével kelti fel az olvasó érdeklődését. Domahidy András Két dióhéj című novellája pedig úgy ábrázolja hoszszú évek óta nyugaton élő magyar hőseit, hogy rá tud világítani emberi személyiségük rejtettebb övezeteire is: azokra a nosztalgiákra, amelyek eltemetett ifjúságukhoz és ennek az ifjúságnak a hazai környezetéhez kötik őket. Külön kellene szólnunk a „középnemzedékhez” tartozó írókról, azokról, akik 1956 viharos őszén hagyták el Magyarországot és igazából a nyugati világban váltak az elbeszélő próza művészeivé. András Sándorra, Sárközi Mátyásra, Karátson Endrére, Nagy Pálra, Ferdinándy Györgyre, Lökkös Antalra és Gömöri Györgyre gondolok. Talán meglepetés lehet, hogy a londoni Czigány Lóránt, akinek munkásságát eddig irodalomtörténeti és kritikai írások — közöttük egy nagy terjedelmű, angol nyelven közreadott, magyar irodalomtörténeti összefoglalás — jelezték, most kitűnő elbeszéléssel áll a nyilvánosság elé. Szabó Zoltán, aki váratlan és korai haláláig szinte a nyugati magyar irodalom élő lelkiismeretének szerepét töltötte be és akinek Magyar író Angliában című vallomásos esszéje vezeti be a jelen antológiát, annak idején meglehetősen csüggedt hangulatban határozta meg az emigrációban élő magyar író helyzetét: „Író az olyan ember, aki ír, de nem mindenki író, aki ezt teszi. S az író, amikor ír: nem olvasónak ír. Nem utókornak ír. Nem is saját magának ír. Az író a papírra ír .. Ügy gondolom, ideje volt, hogy ezt a szomorú vallomást a most közreadott szépprózai gyűjtemény cáfolja meg: közvetítvén a szétszóródásban élő magyar írók üzenetét a magyar (és kivált a magyarországi) ovasókhoz, eljuttatván a szót és gondolatot „lélektől lélekig”. POMOGATS BÉLA Vannak költők, akiket utolér a korszerűség. Amit alkatuk rendelése szerint teremtenek, utólag igazolja a történelem. És egyben megemeli, értelmet ád számára. Aprily ilyen költő volt. Sorsa kegyes volt a költészetéhez, a ritka csodát kétszer is megérhette hoszszú életében, méghozzá a költői pálya legfontosabb pontjain: a kezdeteknél és zárultában. Az Ady-rajongó fiatal tanárjelölt, aki a fény városában szinte a hotelszoba küszöbén retten viszsza a nagy példakép színről színre való látásától, idegen marad Párizsban és költői hangja is távolszakadt az ódák és hősköltemények hol tragikus hol bizakodó hangjától. Nem úgy, mint Tóth Árpád, aki megfürdik az Ady-vers pompájában, hogy végül megalkothassa a maga „meddő órán” szült elégiáit. A költő Aprily különbözőnek érzi önmagától az Ady-hangot, és Párizsból is viszszaszökik a híres Bethlen-alapította kollégiumba, professzornak Nagyenyedre. A kisváros nyugalma, a természet csöndje vonzza már akkor is, amikor még nem is ■ v tudja, mi elől menekül. Persze, van egy óriási többlete kortársaival szemben: nem fél a csendtől, és a magányosságtól. Egészséges, harmóniával telt lélek a beteg idegzetű, bomlott életű, változásra ajzott kortársak között. Idős szülők féltve, de jól, sérülésmentesen nevelt gyermeke volt, aki visszahúzódott minden nyugtalan kielégíthetetlenség láttán. Nem vágyott új világra, így hát nem is tört össze a csapások súlya alatt menthetetlenül. Nem elfordult kortársaitól, hanem csak másmilyen természet volt. Amit ismerni kellett a líra korszerű hangszereléséből: pontosan eltanulta, bárha világát nem követte. Idegen maradt kortársai között. Első jelentős versei, a Nevek és a Falusi elégia azt a pusztítást veszi számba, amit az emberi hitben, újat váró reményben végzett a „borzalmas ötéves éjszaka”, a forradalmat és nemzetet roncsoló világháború, amikor „eposzból így lett rettentő szatíra”, „s az óda itt fel nem támad soha.” Az Aprily álnéven verseit elküldő Jékely Lajos tanár pillanatok alatt a szerveződő erdélyi irodalom vezető költője lesz, szervező és szerkesztő, — szinte akarata ellenére. Bárha tudja, ez nem lehet személyes sorsa: ahogy látja, hogy már nem nélkülözhetetlen, eljön Budapestre, ismét tanárnak. Emlékül megírva a szerény sorsvállalás egyik legszebb verses apoteózisát, a Tavasz a házsongárdi temetőben címűt. Sorsa furcsa: a túlzott fény elől „ a végek csendjébe menekült, ahol épp az ő csendből szőtt, biztonságérzettel erősített hangjára lett szükség, mint energiaforrásra. Nem akart soha szerepelni, elvonult és erre éppen ott: főszerepre kényszerült. Feladatát teljesítve gyorsan távozik a fővárosba, ahol ö már csak egy a többi között, becsült is, de lehet visszahúzódó. Mármint a költészetben és a köz-12
