Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-10-18 / 20. szám
Különleges világ, a középkort idéző, egyszersmind a jövőt jelző mesék világa elevenedik meg az ember előtt, amikor Egresi Zsuzsa grafikusművész rézkarcait szemléli. Olyan mesevilág az övé, amelyben a szörnyetegek szelídek, a boszorkányok jóságosak, s még az „Ördög maszkja” is inkább játékos, mint ijesztő. Ebben a világban nincs csúf és gonosz, s nincs erőszak, de mindenütt — többnyire varázslatos tájiban és fantázia teremtette lények közt — ott az ember. Arca walószínűtlenül keskeny, hosszúkás, tekintetében szomorkás, szelíd vágyakozás. Egresi Zsuzsa szeptemberi budapesti ónálló kiállításán bizonyára minden látogatóban, felmerül a kérdés, vajon milyen élményekből, érzésekből táplálkozik a fiatal művész, amikor szimbólumok, metaforák, szürrealista eszközök segítségévei megteremti e magával ragadó fantáziaivilágot. A válaszhoz iránytűként szolgálhat rövid életrajza. 1954-ben született Dunaújvárosban (az akkori Sztálin város ban), s szobrászművész édesanyja műtermében nőtt fel. Szinte még gyermek volt, amikor egy nyári rajziskolán, Zebegényben megismerkedett a rézkarc technikájával. Már ekkor megfogalmazódott benne a műfaj iránti vonzalom. 1980-ban Olaszországba költözött, Milánóba ment férjhez, s csak itt és ekkor döntötte el véglegesen; ezt a kemény munkát, férfias kitartást követelő művészi kifejező formát választja. És mindezt éppen Olaszországban, ahol sem hagyománya, sem pedig különösebb keletje nincs a grafikának, az olaszok a tobzódó, vidám színeket, a fényt, a ragyogást szeretik. Ennek ellenére csakhamar sikereket könyvelhetett el, szerepelt helyi és nemzetközi kiállításokon, pályázatokon, majd csatlakozott a milánói Centro d’Incisione alkotóközösséghez. S lám milyen kiszámíthatatlan a sors! Ezzel egy időben itthon is kezdik jegyezni a nevét, s a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának a tagja is lesz. Sikereinek újabb állomása: Svédország, Spanyolország, Nyugat-Németország és természetesen folyamatosan Olaszország és Magyarország. Az esztendőnek csaknem a felét itthon tölti, a másik felét új otthonában, Milánóban. Ez a kétlákiság, a két haza — a beilleszkedni, s ugyanakkor magyarnak maradni az idegenben is —, Egresi Zsuzsának, ennek az érzékeny lelkű művésznek sok gyötrelmet okozó, létfontosságú kérdések. Ezt nemcsak szomorú-szép grafikái sejtetik, érzéseit szavakkal is megfogalmazta: — „Kint” oly gyökértelen az idegen, mint a száráról szaporított, erőszakosan más klímába átültetett növény: összevissza erednek hajtásai a szokatlan dimenziókban, önvédelem, tiltakozás ez, vagy az „élni kell” kompromisszuma? Nem tudom. De az tény, hogy a génjeimben hordozott üzenet az itthoni érzelmi-értelmi folyamatok törvényeiből fakad: magyar vagyok, s nincs mese, az is maradók. Ugyanakkor igyekszem nem nosztalgiával, hanem bizonyos perspektívából szemlélni, megítélni mindazt, ami Magyarországon történik. Ámulok néha, milyen szép a haza kulturális „tájképe”, mennyi az újdonság, menynyi a jó ötlet és mennyi a megvalósított jó gondolat. Azután rádöbbenek, hogy bár ezer szállal kötődöm Magyarországhoz, ezeket a szálakat lassan elnyesegeti az idő. Elnyesegeti, ha hagyom... A hazatérést számomra nem pótolja az, hogy külföldön élve gondolatban ezerszer bejáram szülővárosom összes utcáját, s olyan emlékeket dédelgetek, amiket különben már régen elf elejitettem volna. ÁROKSZÁLLÁSI ÉVA 22
