Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-01-10 / 1. szám
BELEPES CSAKIS TERMÉSZETBARÁ TOKNAK! „ óvjí.vtwí ’ír AlSSMÍSItt * % • i.liKEIT #1 KOMPROMISSZUMOK Nem szeretem az idegen szavakat, különösen címül használni nem, s most mégis rákényszerültem. Mert e riportomban arról szeretnék írni, hogy a természetvédelem gyakran (sőt többnyire) nem más, mint a kompromiszszumok sora. És miféle cím lenne ennek az egyetlen — igaz idegen eredetű — szónak a pontos magyar megfelelője? „Kölcsönös engedményekkel járó megegyezések”, vagy: „Ellentétes álláspontok között az ellentmondásos mozzanatok mellőzésével történő, öszszeegyeztető, összebékítő megoldások” — ahogyan ez A magyar nyelv értelmező szótára IV. kötetében áll. Éreztem, sejtettem már eddig is természetvédelmi területeinken, nemzeti parkjainkban barangolva, a hivatásos természetvédőkkel beszélgetve, hogy magának a természetnek sem kedvére való, de a természetvédelemnek sem használ a túlzott merevség, mint ahogyan a túlzott engedékenység is kárt okoz. De tudatossá e gondolat csak akkor vált bennem, amikor Dobosi Tamással együtt a Mecsek és Dél-Baranya tájvédelmi körzeteit, természetvédelmi területeit barangoltuk be. Hogy miért éppen akkor, illetve most? Először talán azért, mert az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal Dél- Dunántúli Felügyelőségének hatásköre három megyére — Baranyára, Somogyra és Tolnára —, több mint 34 és félezer hektárnyi területre, ezen belül pedig összesen húsz különböző — kisebb-nagyobb — területrészre terjed ki. Igaz, én csak Baranyát jártam Dobosi Tamás tájvédelmi felügyelővel, mindenüvé még ott sem jutottam el, mégis micsoda változatosság tárult elém! A Kelet-Mecsek erdősége és a Mohácsi Történelmi Emlékhely. Nagyharsány határában az „ördögszántotta” sziklás, meztelen hegyoldal és a Pécs fölötti kicsiny fennsíkon, a Teltyén, a melegebb égövhöz szokott — Japánból, Mexikóból, Kisázsiából, a Sziklás Hegységből származó — fákat dédelgető Pintér-kert. Beremendnél, egy kőbánya kellős közepén a tündéri Kristály-barlang és Mecseknádasd határában egy XIII. századi templomocska a temetőkertben. Püspökszentlászlón a XVIII. század végén épült egykori püspöki nyaraló, körülötte fenyőiről híres arborétummal és a Kővágószőlős fölött tornyosodó Jakab-hegyen a vaskori földvár. Magyaregregynél, egy másik hegyfokon, egy másik vár (ez azonban már kőből épült, s egy 1316-ból való adománylevél is említi) és Óbányán, ennél az aprócska üdülőfalunál a Réka-patak, amely szabályszerű lépcsőt épített (vagy mosott ki?) magának, hogy kényelmesebb legyen az útja. Ahol pedig ennyi minden zsúfolódik össze viszonylag szűk területen, ott sokféle érdek keresztezheti egymást, sokféle emberrel, hivatallal, intézménnyel, üzemmel kell időnként elfogadható egyezségre jutni. A legegyszerűbb esettel kezdem, a Rékapatak ügyével. — Ugye, nem gondolná róla ilyenkor, egy aszályos nyár után, hogy néha kiárad, és a fél falut elönti?! — mutatott rá „vádlón” a szerény kis érre Dobosi Tamás, elmagyarázva, hogy a hirtelen nagy és tartós esőzések után azért nem futhat le a „lépcsőkön” gyorsan és simán a víz, mert a patakocska éppen a falu közelében nagy kanyart vet, következésképp lelassul. A legkézenfekvőbb megoldás lett volna: szabályozni a vizet, és megszüntetni a kanyart, hogy a. nyaralókat többé ne fenyegethesse az ár. Igen ám, de ez a „megoldás” éppen a völgy legszebb részét pusztította volna el. És megszületett az egészséges kompromiszszum: olyan átvágást — azaz viszonylag sekély árkot — készíteni, amely csak akkor vezeti el a vizet, ha a patak elér egy kritikusan magas szintet. így hát nem kell zsilip, sem bármi más mesterséges „csinálmány”, hiszen ez az átvágás önmaga és automatikusan „zsilipéi”. A másik jellemző, ami ráébresztett, hogy itt szükségszernek a kompromisszumok, talán még gyakoribbak és szükségszerűbbek, mint másutt, az volt, hogy Baranyában rengeteg a bánya. — Gazdagok vagyunk! — mondta egyszer a megye egyik vezető embere, teljes joggal. — Van kokszolható feketeszenünk, urántartalmú szurokércünk, cementégetésre alkamas mészkövünk, porcelán- és cserépégetésre való agyagunk, építkezéshez kiváló homokunk! Dobosi Tamás is említi a bányákat, de ő inkább a velük kapcsolatos gondokat sorjázza. Amerre járunk, szinte mindenütt, meddőhányók. És amíg a felügyelőségnek nem volt „Ordögszántotta barázdák”, azaz karrosodott szikla sorok a Szársomlyó-hegyen joga, hogy beleszóljon, hová kerüljenek, a bánya vezetői — szinte kivétel nélkül mindig — a legolcsóbb megoldást választották. A lehető legközelebb, gyakran települések közvetlen közelébe, vagy éppen oda telepítették a meddőt, ahol a legcsodálatosabb természeti panorámát takarta vagy csúfította el. —( A bányáknak távvezetékre, utakra, légaknákra, vízre is szükségük van — állítja meg a kocsit Püspökszentlászló felé menet kalauzom, és mutatja a végeláthatatlan árkot, mellette a földhányást és az árokba fektetendő csövek láncát. — Ez lesz a Duna vizét Üszög-pusztától Komlóig szállító vízvezeték. És a cső fölé nem lehet visszaültetni a fákat, már csak azért sem, mert szükség van egy karbantartó útra. A készülő vezeték, illetve az út, a majdani, a Mecsek talán legszebb részét metszi át. De hiába, Komlónak — és nemcsak a bányának, hanem a lakosságnak az iparnak és a mezőgazdaságnak, sőt még a természeti környezetnek is — életszükséglet a víz. Hol lehet itt kompromisszumot lelni? — Például ott — magyarázza Dobosi Tamás, — hogy korlátozzuk annak a bizonyos karbantartó útnak a szélességét és a használatát. Ami annyit jelent, hogy nem három méter széles lesz, hanem — mondjuk — csak másfél, aztán nem betonozzák-aszfaltozzák, nem engedik föl rá az autókat, a „gépesített turistákat”. Hasonló kompromisszum született a természetvédelmisek és a posta között. A Hármashegy tetején ugyanis rakétakilövő állomás épül. Nem hadászati, hanem olyan, amelynek lövedékei a baranyai mezőgazdaságot gyakran és súlyosan fenyegető jégverést hordozó felhőket verik majd szét. Nos, e békés rakétákhoz, illetve a posta által építendő radarállomáshoz út is kell. És a jövendő út helyén dogoznák most a favágók. De csak annyi élőfát vághatnak ki és olyan szélességben, amennyiben a tárgyalások során a két fél — a posta és az OKTH — helyi vezetői megállapodtak. Nem véletlenül hangsúlyoztam az imént a helyi szócskát. Előfordulhat ugyanis, hogy a helyiek képtelenek megegyezésre jutni. Éppen a november 22-i Népszabadságban olvastam egy háromhasábos cikket a már egyszer említett „ördögszántotta” hegyről, azaz Szársomlyóról. A cikkíró, Bencsik András majdhogynem ugyanazokkal a szavakkal vázolta a dilemmát, mint ahogyan azt Dobosi Tamás elmondta: A Szársomlyó-hegy mondája Élt valamikor Nagy harsány ban egy özvegyasszony, akinek volt |egy világszép leánya, Harka. Olyan szép volt ez a leány, hogy még az ördög is meghallotta a hírét, feljött a pokolból megnézni, s menten belészeretett. Feleségül is kérte azonnal a lányt, de az özvegy ravasz feltételt szabott néki: csak akkor lesz lakzi, ha a kérő napnyugtától hajnali kakasszóig felszántja és beveti a hegyet. Az ördög még aznap este nekilátott, s macskák vonta ekéjével éjfélre már föl is szántotta a hegy teljes déli oldalát. Az özvegy, kilesve az ablak mögül, látta ezt. Kiosont hát a csirkeólba egy [lámpással, és elkezdett kukorékolni. Fölriadt erre a kakasa, rákezdett az is, és a nagy-hangos kakasszóra az egész falu szárnyasai visszafeleltek. Az ördög, nem is sejtve, hogy becsapták, feldühödött, (hogy a feltételt nem teljesítette, s így nem kaphatja (meg Harkát. Olyan dühös lett, hogy elzavarta >az ekét húzó hat kedves macskáját, az ekét meg messzire hajította, egészen Beremendig, oly erővel, hogy a szerszám ott hegyet túrt föl. ö maga pedig viszszabújt a föld alá. Nyomában forró, büdös víz fakadt és bugyog föl manapság is. A helyet, ahol a víz feltört, a világszép leányról Harkánynak nevezték el. A hegy, Nagyharsány fölött, úgy maradt mindmáig, ahogyan az ördög hagyta volt: egyik oldala fölszántva, bevetetlen, csupaszon, a meztelen sziklákon a macskák lábnyomaival. 7
