Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-09-17 / 18. szám
1. A körösi műemlék templom 2. Mennyezetkazetta Kóróson 3. A drávaiványi temp lomban 4. Páprádi homlokzat 5. Sellyéi műemlék porta 6. Bogdásai ház. Épült: 1910-ben 7. Boltíves tornác Kémesen FOTO: IFJ. RACZ ENDRE A földrajzi, a történeti, a művelődési és az etnikai jellegzetességek Dél-Baranyát sajátos tájegységgé tették. Az a tréfás mondás járta: „Az Ormánság addig ér, ameddig a bikla.” Azaz: ameddig ezt a jellegzetes ormánsági női ruhadarabot, a biklát viselik. Nagyjában a Siklóstól Sellyéig terjedő tájról van szó, amelyet a két nagyobb település között az országút és a vele párhuzamosan futó vasútvonal mintegy hosszában két részre metsz. Északról alacsony dombsor, délről a Dráva határolja. Sík, lankás táj, mély fekvésű vidék. Berkek és erdők, főként tölgyesek foltjain, tisztásain húzódnak meg a települések. A Dráva szabályozása és a gátak megerősítése előtt gyakran látogatta meg a víz. A mocsaras, lápos részeken egykor csónakkal közlekedtek az emberek. A természeti környezet meghatározta az életmódot, a termelést, és védelmet adott. A török hódoltság alatt itt viszonylag kevesebb volt a pusztulás, és utóbb betelepülő népcsoportok nem zavarták meg a lakosság egységes etnikai összetételét. A falvak népe már a 16— 17. században a protestáns prédikátorok buzgalma eredményeképpen a református hitre tért, és protestáló, különálló, dacos, rebellis magatartását később is megőrizte. II. József türelmi rendelete (1781) után az ormánsági református egyház újjászerveződött, új templomok, parókiák épültek. A református egyház puritán felfogása száműzte a templomból a faragott és a festett képet, és csak a fehérre meszelt falak tisztaságát tűrte meg. Erdélyben, a Nyírségben és itt, az Ormánságban a kép, a festett díszítés különös módon mégis visszatért a református templomokba. A fából ácsolt mennyezeteket, a kórusok mellvédjét, a padok és a szószék oldalát festményekkel díszítették. Volt, ahol az újmódi ízlés hatására később márványerezetjet utánzó festékréteggel mázolták be a díszeket, több helyen azonban teljes szépségükben megmaradtak az eredeti festmények. A 18. század végén, a 19. század elején készültek, helybeli vagy vándorló festőasztalosok, céhbeli mesteremberek munkái. Többnyire mintakönyvekből dolgosak, de a sablonokhoz hozzáadták egyéni ízlésüket, képzeletüket, saját tehetségüket. Egy-egy templom mennyezetét száznál is több kazetta díszítette. Mindegyik kazetta mintája más. A változatosságban az átlósan futó alapszínek adnak rendet. A díszek többsége stilizált virág- és levélmotívum. Gyakran szerepel a tulipán, a szegfű, a rózsa. Van kutató, aki keleti, törökös elemeket vél fölfedezni a festett mintákban. Van aki barokk, sőt reneszánsz hatásra ismer bennük. Mindenképp a magyar falusi, népi díszítőművészet emlékei, riemekei. Mivel a kazetták között egy-egy feliratos is akad, melyre a festés idejét és a készítő nevét följegyezték, a festett famennyezetek eredetéről is rendelkezünk néhány adattal. Adorjáson Szaitz Jiakab tislér névfelirata utal az alkotóra. Kémesen, Kóróson és Kovácshidán Gyarmati János vajszlói asztalosmester dolgozott 1830 körül. Legépebben maradt meg, és a legutóbbi helyreállító munkák során régi fényét kapta vissza a kórósi és a drávaiványi templom festett díszítése. A kórósi templom kazettái két részletben készültek. 1795-ös jelzésűek a korábbi kazetták. A templom megnagyobbításakor, 1835-ben festették a későbbi kazettákat, összesen 114 festett kazettából áll a mennyezet. A drávaiványi templomban, amelyet 1792-ben építettek, 164 mennyezettábla látható, és van közöttük egy, amely különösképpen magára vonja a figyelmet. Ezen félig hal-, félig embertestű női alak látható, fején korona, kezében kard, mellette hal, balról egy madár hoz zöld ágat csőrében. (Lásd címlapunkat.) A kép a bibliai vízözön történetét idézi: a bűn büntetésének és a megújulás, a megbocsátás reményének a jelképe. Ormánság képe,; népi összetétele az elmúlt évtizedekben alaposan megváltozott. A régi talpasházakat lebontották, a tornácos, ütöttkopott téglaházakból is már csak itt-ott áll egy-egy hírmondóhak. Az ormánsági népélet tárgyi emléklei, a hajdani paraszti élet eszközei a sellyei ormánsági múzeumba költöztek: itt egy régi talpasházat is fölépítettek. A lakosság fogyása és elvándorlása, kicserélődése és átrétegeződése különösképpen a második világháború után gyorsult meg. A sáros bekötőutak miatt amúgy is nehezen megközelíthető apró falvak lélekszáma állandóan csökken, a munkaképes fiatalok elvándorolnak, városba költöznek. A tájat jobbára már csák idegenek, kirándulók, turisták, a régi népélet iránt érdeklődő városi látogatók keresik föl. Csaik a néhány nagyobb, „kiemelt” község fejlődik: Sellye, Vajszló, Beremend, Kémes. TUSKÉS TIBOR 17
