Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-09-17 / 18. szám

em, inkább „szupermar­ket”. A csarnokban hordó­ból mérték a vecsési sava­nyút, egy kisebb hordóból pedig a jófélje házitúrót. Túró, sa­vanyúság továbbra is van, mű­anyag tasakban, konzervesüveg­­ben. Azuitán kapni — most, a maszkot öltött régi házban — kü­lönleges italokat, márkás dohány­árut, divatos inget, blúzt, haris­nyát, egy szépen agyusZtált pult­nál a reformkonyha jótékonyabb­nál jótékonyabb termékeit — vi­rágport, búzacsírát, hántolt kölest — és ... — ó, Klauzál tér szelle­me! — a hűtőpultnál franciasalá­tát. Ügy huszonöt esztendeje, ami­kor anyám le-leküldött e helyre ezért-azért, persze semmi sem volt még az efféle jókból. Bámészkod­ni mégis többet lehetett! (Vagy a felnőtték akkor sem bámészkod­tak?) Pontosan tudtam, mi hol kapható, ismertem a csarnokot, mint a tenyeremet, mégsem mu­lasztottam el soha egy teljes 'kört. „Tessék, fiatalember, nálam csak hathúsz .. . Vigyen egy csokrot az anyukának ... Indul a vonatom, olcsón adom az utóját..És lehe­tett csodálkozni a száraztésztás rengő termetén, hogy miért oly sápkóros a csalamádéárus és miért oly piros a libáskofa, és illő tisz­telettel adózni a talicskákkal for­golódó, rekeszekkel dobá'lódzó erő­művészeknek. És el kellett sétál­ni a fedjett részről a tér felé vezető bazársor előtt is, kiolvasni a fal­védőket — „Nékem olyan asszony kell...” — végigmustrálni a kis­ipar portékáit az otromba fajáté­koktól a világbajnok tökgyaluig. Odakint pedig, a csarnok kapujá­tól a játszótérig, élő állatok! Hogy mi nézni való van egy tyúkon, egy libán, egy szürke igáslovon? Aszfalton nőtt gyerek talál raj­tuk néznivalót. Az én kilencvenéves Klauzál té­ri csarnokom a sikeres üzleti vál­lalkozásairól ismert Skála cég terjeszkedésének esett áldozatul. E tragédiát sejtető fogalmazás persze elfogult, igaztalan, épp a Skála az, aki áldozott, hogy „kor­szerű bevásárlóközponttá” ala-1 kítsa az állítólag fényevesztntt vá­sárcsarnokot, amely — úgy mond­ják — már csak vjegetált, kezdeni kellett vele valamit. A kockázat nem csekély. A környező lakosság meglehetősen idős, nem éppen te­hetős. Busz-, villamosmegálló nincs a közelben. Kérdés, ha elmúlik az újdonság varázsa, hozza-e a várt hasznot az új áruház? Betérek a hajdani hórukkembe­rek törzshelyére, a sarki kocsmába. Az asztalon ropogós piros terítő, a pincér picinykét meghajol, amint fölveszi a rendelést. (A kis­­fröccsöt még ismerik.) Csamok-e még? — tekintgetjek a tér felé. Nem, inkább „szupermarket”. Bár a vásárcsarnok felirat — gyerkőc­ként észre sem vettem — mind­két homlokzaton eredetiben dísze­leg. No meg — igyekszem felnőtt lenni — 1897-ben éppen így bo­ronghatott akkori megfelelőm a szabadtéri piacok elmúlásán, ahogy én most a csarnokén ... BALÁZS ISTVÁN FOTÖ: GABOR VIKTOR 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom