Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-09-17 / 18. szám
em, inkább „szupermarket”. A csarnokban hordóból mérték a vecsési savanyút, egy kisebb hordóból pedig a jófélje házitúrót. Túró, savanyúság továbbra is van, műanyag tasakban, konzervesüvegben. Azuitán kapni — most, a maszkot öltött régi házban — különleges italokat, márkás dohányárut, divatos inget, blúzt, harisnyát, egy szépen agyusZtált pultnál a reformkonyha jótékonyabbnál jótékonyabb termékeit — virágport, búzacsírát, hántolt kölest — és ... — ó, Klauzál tér szelleme! — a hűtőpultnál franciasalátát. Ügy huszonöt esztendeje, amikor anyám le-leküldött e helyre ezért-azért, persze semmi sem volt még az efféle jókból. Bámészkodni mégis többet lehetett! (Vagy a felnőtték akkor sem bámészkodtak?) Pontosan tudtam, mi hol kapható, ismertem a csarnokot, mint a tenyeremet, mégsem mulasztottam el soha egy teljes 'kört. „Tessék, fiatalember, nálam csak hathúsz .. . Vigyen egy csokrot az anyukának ... Indul a vonatom, olcsón adom az utóját..És lehetett csodálkozni a száraztésztás rengő termetén, hogy miért oly sápkóros a csalamádéárus és miért oly piros a libáskofa, és illő tisztelettel adózni a talicskákkal forgolódó, rekeszekkel dobá'lódzó erőművészeknek. És el kellett sétálni a fedjett részről a tér felé vezető bazársor előtt is, kiolvasni a falvédőket — „Nékem olyan asszony kell...” — végigmustrálni a kisipar portékáit az otromba fajátékoktól a világbajnok tökgyaluig. Odakint pedig, a csarnok kapujától a játszótérig, élő állatok! Hogy mi nézni való van egy tyúkon, egy libán, egy szürke igáslovon? Aszfalton nőtt gyerek talál rajtuk néznivalót. Az én kilencvenéves Klauzál téri csarnokom a sikeres üzleti vállalkozásairól ismert Skála cég terjeszkedésének esett áldozatul. E tragédiát sejtető fogalmazás persze elfogult, igaztalan, épp a Skála az, aki áldozott, hogy „korszerű bevásárlóközponttá” ala-1 kítsa az állítólag fényevesztntt vásárcsarnokot, amely — úgy mondják — már csak vjegetált, kezdeni kellett vele valamit. A kockázat nem csekély. A környező lakosság meglehetősen idős, nem éppen tehetős. Busz-, villamosmegálló nincs a közelben. Kérdés, ha elmúlik az újdonság varázsa, hozza-e a várt hasznot az új áruház? Betérek a hajdani hórukkemberek törzshelyére, a sarki kocsmába. Az asztalon ropogós piros terítő, a pincér picinykét meghajol, amint fölveszi a rendelést. (A kisfröccsöt még ismerik.) Csamok-e még? — tekintgetjek a tér felé. Nem, inkább „szupermarket”. Bár a vásárcsarnok felirat — gyerkőcként észre sem vettem — mindkét homlokzaton eredetiben díszeleg. No meg — igyekszem felnőtt lenni — 1897-ben éppen így boronghatott akkori megfelelőm a szabadtéri piacok elmúlásán, ahogy én most a csarnokén ... BALÁZS ISTVÁN FOTÖ: GABOR VIKTOR 8
