Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-01-24 / 2. szám
Nemcsak a könyveknek, a házaknak is megvan a maguk sorsa. És egynémelyik mennyire fura, mondhatni, „kanyargós” sorsot mondhat a magáénak ! Itt van például ez. Eredetileg, 1793-ban „serháznak” emelték, az első világháború idején szeszfőzdévé alakították — ez volt hát a „hírős” kecskeméti barackpálinka születési helye —, két esztendeje pedig hófehér falán messziről olvasható a felirat: „A Magyar Népi Iparművészet Múzeuma”. Hozzátehetném rögtön: a maga nemében egyedülálló gyűjtemény, illetve kiállítás ez. Csodálatosan gazdag: több mint tízezer népművészeti alkotást halmoztak föl a falai között, s közülük 1026 darabot — nyilvánvalóan a legszebbeket — ki is állították. A rengeteg fa-, szaru- és csontfaragványt, kerámiát, hímzést, szőttest, bőrmunkát, bútort a kilenc teremben szakáganként és földrajzi területenként áttekinthetően, példás ízléssel rendezték el. A népes német csoport is, amelyik éppen ottlétemkor, vasárnap déltájt tért be ide, nyilván fáradt, éhes volt már, mivel reggel óta tartott a városnézés. Az idegenvezető az előcsarnokban hiába kért, követelt csöndet. Aztán valahogyan bekeveredett a társaság az első terembe. És pillanat alatt csönd támadt. Megkezdődhetett a vezetés. De nem elsősorban gazdagsága és szépsége miatt egyedülálló gyűjtemény ez — és különbözik például a budapesti Néprajzi Múzeumtól —, hanem azért, mert itt az élő népművészet alkotásait mutatják be, azokat a darabokat, amelyek nem évszázada, hanem az utolsó harminc esztendőben, esetleg éppen tavaly-tavalyelőtt kerültek ki a faragó, szűrhímző vagy éppen kékfestő keze alól. Ezzel tulajdonképpen azt is elmondtam már, hogy ha ugyanolyan is egy terítő, kancsó vagy szék, mint volt ötven-száz esztendővel ezelőtt készült elődje — mégis egészen más. Annak idején a pásztor a saját maga gyönyörűségére és főleg saját használatára faragta a tükröst; az eladólány a saját maga kelengyéjébe szőtte a törülközőt; a gazda a maga konyhájába „hímezte” ki bicskájával a széket, ha éppen ideje engedte, a hosszú-hoszszú téli estéken. Kevés, vajmi kevés ilyen igazán régi darabról tudjuk, ki volt a készítője-mestere, s hogy mikorról való pontosan. Néhány ládán ugyan rajta van a dátum, néhány ka-ncsón rajta a fazekas vagy még in-Élő népművészet - múzeumban kább a rendelő neve, monogramja, de a híresebb, felkapottabb műhelyeket nem számítva, a népművészet — benne van nevében is — anonym, azaz névtelen volt, s maradt. A ma népművésze már neves. Kétféle értelemben is. Ezekről a darabokról, amelyek Kecskeméten, a Serfőző utcai (no lám, az utca neve fennmaradt, ha a ház, amelyről elkeresztelték, funkciót változtatott is!) múzeumban találhatók, valamennyiről tudjuk: kinek a remeke. Azt is tudjuk, s nincs benne semmi szégyen, hogy ezek már nem a népművész — vagy hadd mondjam csak így: a művész vagy mester — saját használatára, éppen üres óráinak kitöltésére készültek, hanem olyan termékek, amelyeknek áruk van, tehát eladók. Az itt kiállítottak, persze, nem. Mert ez: múzeum. Az újabb kori népművészet történetét, fejlődését, stílusváltozásait is hivatott bemutatni. Amikor a Bács-Kiskun megyei és a Kecskemét városi tanács vállalta, hogy egy méltó műemlék épületben ad otthont a Népi Iparművészeti Tanács által évtizedeken át összegyűjtött-összevásárolt anyagnak, akkor végre lehetőség nyílt arra, hogy a látogató itt, helyben fölmérje: miként alakult a fafaragás id. Kapoli Antaltól napjainkig; mi változott és mi maradt a fazökasművészetben Gerencsér Sebestyéntől a nyolcvanas évekig; hogyan vették át és „gazdálkodtak” Kisjankó Bori motívumaival az utódok? Szóval nem mindennapi múzeum ez, még akkor sem, (vagy éppen azért nem!), ha az úgynevezett mindennapok művészetével foglalkozik. Hiszen ami itt a vitrinekben, tárlókban vagy — jelképesen: zsinórral-kötéllel — elkerítve áll, a pohár, a terítő, az asztál, a ködmön — az, illetve annak mása, ha megvásárolják, hétköznapivá”, használati tárggyá válik. És ez így jó. (Ami nem jó, az, hogy e gyönyörű darabokat éppen készítőik viselik-használják a legkevésbé. Nem egy falusi népművésznél jártam már, aki lakását a legcsúfabb tömeggyártmánynyal „ékesítette”, holott valóságos varázsló volt, a színek és a formák varázslója.) Nem csoda, ha a Miskolc mellőli Hangácsról jött Vozár Gabriella, amikor kérdem, hogy tetszik itt, csak áradozni tud: 24
