Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-08-15 / 16. szám
H a megkérdezik tőlem, mikor és hogyan kerültem Patakra, az első itt töltött éjszaka jut eszembe. Érettségi után 1921-ben én is pataki diák lettem. Az akkor még nagyközség — Sárospatak alig húsz éve lett újra város — egyetlen internátusbán, az egykori katonaszálláson nekem is jutott hely, egy lyukas sodronyú, elnyűtt ágy. Ágyneműt nem hoztam, nem ismertem a szokásokat, azt hittem, majd itt kapok. A kényelmetlen éjszaka után, reggel arra riadtam, hogy megszólalt az ablak alatt a csordás kürtje. Ahogy haladt végig a íő utcán, sorban ébresztette a gárdákban lakó diákokat is. Akkor ez volt az én Sárospatakom, amire vágytam, amit elértem. Azon a nyáron, jó szerencsémnek köszönhetően, megfordultam egy ifjúsági táborban, Tahiban. ahol az akkori Magyarország mindenféle diákja megjelent. Lehettünk vagy ezren: bölcsészek, teológusok, ludovikások, egyetemisták, főiskolások. Itt történt az első és sorsdöntőnek mondható találkozásom a pataki diákokkal. Hatan vagy heten lehettek, én meg frissen érettségizett. Még csak gólya sem voltam, senki sem voltam. Messziről néztem, hallgattam őket, szólni nem mertem hozzájuk. E találkozás jóvoltából fonódott aztán össze sorsom Sárospatakkal. Ezek a diákok ugyanis olyanok voltak, mint amilyennek az én régi iskolámban társaimat szerettem volna látni és amilyenné én is válni szerettem volna. Hát így esett, hogy a pesti érettségivel nem a fővárosban, nem is Debrecenben, a kálvinista Rómában, nem is Pápán, ahová apám falujából mentek diáknak, hanem Sárospatakon kezdtem el a teológiát tanulni. Ide vágytam, ide jöhettem. És hogy mit találtam? Néhány ifjú embert, akik azóta sajnos meghaltak, de amíg éltek, történelemformáló feladatot vállaltak magukra. Ha ők nincsenek, most nincs Képes Géza, Harsányi István, Király István és nincsenek Fekete Gyulák, Lázár Istvánok, s valami egészen más lenne az én Sárospatakom. Hát azért maradtam itt azután is, amikor már elvégeztem a teológiát. Pesten, a Markó utcai „királyi katolikus” gimnáziumnak nem volt cserkészcsapata, mert alighogy beindult a mozgalom — úgy 1912—13 körül — jött a világháború. És nem is igen tetszett nekem akkoriban ez az angol szisztémára épült intézmény, búrkalappal meg ilyesmikkel. Itt viszont ez volt az eszköze, hogy kapcsolatba kerüljek az akkori gimnáziumi ifjúsággal. Az a néhány fiatalember ugyanis, akik maguk közé fogadtak engem, ezt a módját választotta annak, hogy közel maradjon az ifjúsághoz és a Tahiban kapott indításokat tovább sugározza feléje. Szóval megalakítottak egy olyan szervezetet, ami tetszett a fiataloknak, amit szerettek, ami korszerű volt és ugyanakkor egyfajta fogódzót is adott egy egészséges magyarság felé, sőt kapcsolatokat is a nagyvilággal. Annak idején — régről öröklődött — szokás, hasznos gyakorlat volt Sárospatakon, hogy az iskola a sátoros ünnepeken kiküldte a diákokat az egyházkerület falvaiba, elsősorban azzal a céllal, hogy mint az iskola követei, „legátusai” segítségére legyenek a helybeli lelkésznek, s ezért anyagi támogatást kaptak a gyülekezettől. A legátusnak illett elmennie a presbiterekhez, a módosabb gazdákhoz, a falusi értelmiséghez és mindenkihez, aki ezt elkívánta. Nemcsak a reformátusokhoz jártunk el. Mindegy volt az, akármilyen felekezethez is tartozott a házigazda. Ilyenkor a legátust megkínálták egy pohár borral, s a zsebébe csúsztatták vagy a markába nyomták az adományt, ha valaki nagyon finom akart lenni, akkor a diák után küldte a forintot. Ebből aztán tisztességesen megéltünk. A nagyok a kisdiákokat is magukkal vitték a legációba, szuplikációba. A kicsik minden házhoz bekopogtak, verseltek a vendéglátóknak és megkapták a maguk 10—20 fillérjét. Volt ennek a hagyománynak a pénzszerzésen kívül egyéb haszna is: a nyolc, vagy — ha valaki még tovább tanult — a tizenkét esztendő alatt megismerte szinte az egész Tiszán-innent, megfordult minden faluban, találkozott ilyen magyarral is, meg olyannal is, módossal is, szegénnyel is. S hogy mivel töltötték a legációban egyik faluról a másikba gyalogolva a diákok idejüket? A nagyok meséltek, verseltek a kicsiknek. Vatai László, a jelenleg Kanadában élő inkább 'történelemfilozófus, mint teológus, az én egykori magántanárom — akit most kezdenek itthon mint Dosztojevszkij-szakértőt tisztelni — például Adyról mesélt, Ady-verseket mondott a kisdiák „mendikáns” Király Istvánnak. Én nem állítom, hogy így született meg Király professzor kétkötetes Ady-monográfiája, de enélkül talán soha. Aztán eljött az idő, amikor a pénznek már nem volt értéke, a diákok lisztet, zsírt, olajat, babot kaptak a házaknál; összehordták egy helyre, aztán kiment érte a szekér. Akkor úgy látszott, hogy a szuplikációból, legációból még úgy is fenn tudja tartani magát az iskola, ha az 5000 holdas birtokából már csak a történetével nagyon összenőtt Lorántffy Zsuzsanna adományozta szőlejét mondhatja is a magáénak . . . Kérdezték már tőlem sokan azt is, mikor kezdtem el patakinak érezni magam. Azit nem mondhatom, hogy akkor, amikor már nem éreztem magam pestinek. Tompával szólva: „Nekem két hazát adott végzetem.” Én azok közé tartozom, akik akkor sincsenek idegen közegben, ha leszállnak a Keleti pályaudvaron és akkor sem, ha megérkeznek Sárospatakra. Pedig mekkora a különbség! Így van ez akkor is, ha Debrecenben ülök fel a vonatra és Patakon szállók le róla. Amikor áthalad velem Tokajnál a hídon, érzem, nemcsak más táj, hanem, dacára a kedves átmenetnek, Szabolcsnak, más közeg vesz körül; más történeti múlttól meghatározott, az ország életében más funkcióra rendelt, szellemibb tájban lélegzem. Ebből a szellemiségből bőven jut a hegyaljai városlánc mindegyikének Tokajtól Üjhelyig. Ahol azonban ez sűrítve jelentkezik, több mint programmá lesz: rendeltetéssé, hivatássá emelkedik az a Sárospatak, amelyről a messzi Dunántúl költője így írt nemrégiben: „Szélfújta falu, Bodrog-parti Athén”, ha megkérdezem, mit mutatsz föl, máris feleled: viola-virágzású hajnalod-alkonyod, a nyári-ég emlékű zempléni hegyeket, de méginkább a lényeget: a számos el-nem-porló lábnyomot, Csokonaiét, Kossuthét, Móriczét — és másokét, azt a szüntelen tanítást, hogy egy porfellegeket sóhajtó falu is lehet akár a világ közepe is, ha fiai után példa, ha magatartás, ha oly fényt ad az emberiségnek, akár a Nap. (Káldi János) Ez nekem Sárospatak, ez az én Sárospatakom. Több, mint aminek sokan hívják: „magyar Cambridge”, „magyar Heidelberg”, „magyar Princeton”. Én is, mint Kazinczy kora óta anynyian Bodrog-parti Athénnek, Athénnek a Bodrog partján, hiszem és vallom. Annak az Athénnek, amelybe, Agorájával és Akropoliszával, Plafonjával és Arisztotelészével a reneszánsz sűrítette eggyé, fogalommá, eszmévé, háttérré és inspiráló példává mindazt, amit az újkor hajnala óta az európai és benne a nemzeti kultúra megvalósítani akar. Sárospatak, „Patak”, így eszme és így valóság. Akik a valóságban élünk, ebben a kimondhatatlanul gazdag, történelmet, kultúrát, hazát és Európát magába sűrítő eszmébe fogódzva, általa formáltan s ugyanakkor mindig valamit belőle megvalósítóan élünk. Másként itt nem lehet és nem is érdemes élni! CJSZÁSZY KALMAN (A Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjtemények ny. igazgatója) 1. Pataki panoráma 2. Cs. Szabó László sirja a pataki temetőben 3. A refoimátus könyvtár díszterme 4. A Rákóczi-vár 5. Szent Erzsébet szobra - Varga Ferenc alkotása 6. Újszászy Kálmán Dómján József (USA) festőművésszel FOTÓ: GABOR VIKTOR ■' 'i 1 16
