Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-07-25 / 15. szám
Óriási szerencséin volt! — lelkendeztem Párizsból hazatérve néprajzos barátomnak. — Szinte a legutolsó pillanatban megnézhettem a Folies Bergére műsorát. Tudod, azt, amelyikben egy énekes-táncos-zenés magyar ielenetsor is van. — Azt a giccset?! — kérdezte vissza, közölve egyben föllebbezhetetlen ítéletét is. Mert amint később kiderült,, éppen ez a magyar betét szította magasra ellenérzését. Kiderült, persze, az is, hogy a szigorú műítész — akárcsak jómagam — tiszteletjeggyel nézte végig a „Folies de Paris”, magyarul a „Párizsi bolondságok” című produkciót. A szokásos módon: — Nem tudna, kedves Gyarmathy úr, beültetni valahová? — kérdezte, a portás üvegkuckója előtt várakozva, a magyaroknak jegyet osztogató legendás igazgatótól. — Most érkeztem hazulról, Magyarországról, és ugye ... Hát persze, hogy beültette, hát persze, hogy nem akárhová, hanem a saját igazgatói páholyába. De előfordult már olyan is, hogy huszonötén várakoztak a kapubejárat alatt, magyarok, alighanem egy turistacsoport tagjai. És mint annyiszor, akkor is telt ház volt a „Foliban”. Gyarmathy mégis leültette őket valahogyan, mert azt füllentették, hogy vasárnap, amikorra jegyet kínált nékik — ez ugyanis a leggyengébb nap Párizs szórakoztató iparának világában — már indulnak hazafelé. És aztán kivel találkozott Michel Gyarmathy azon a bizonyos napon a Louvre egyik termében? Természetesen a magyar csoporttal. — Hát istenem! — mondja ő, megbocsátó iróniával. — Párizs, ugye, világváros, és szegények eltévedtek benne: a pályaudvar helyett a múzeumban találták magukat. Én egyébként megértem azt a negyedszáz potya jegyest! A „Folies de Paris” öt teljes éven át „futott”, főidényben végig táblás házakkal. mi több, hozzánk is eljutott a híre, hiszen a Magyar Televízió részleteket mutatott be a műsorból. És még e részletekből is látható volt: ragyogó ez a „Párizsi bolondságok”, és a legjobb talán éppen az a bizonyos magyar betét volt benne. Csak éppen nem volt szabad úgy nézni, mint a Magyar Állami Népi Együttes produkcióját. Az ugyanis folklór, ez pedig revü. Az is, ez is stilizál, persze, de az Állami Népi Együttes sohasem keverheti a matyót a sárközi népviselettel, sem a derecskéi verbunk lépéseit a dunántúli ugrós figuráival. A revüt azonban nem kötik efféle szabályok. A revü: látvány, zene, dal, tánc, mozgás, színes reflektorok kavalkádja — együtt. És mindezt a fantázia ötvözi össze. Először az alkotó — a „Foli”-ban Michel Gyarmathy — fantáziája, másodlagosan pedig a nézőé. De fura is lenne, ha egy állatkerti szakember, egy zoológus vagy egy idomár kifogásolná: a leopárdók egyáltalában nem viselkednek úgy, mint ahogyan a húsz leopárdkosztümös lány ott a színpadon, a revü második részében. Azt hiszem, ha a bort nemcsak kedvelő, hanem nagy mennyiségben termelő franciák öt esztendőn át zokszó nélkül elviselték, hogy a „Foli” színpadán három huszár estéről estére azt dalolja, hogy „a világon a legjobb a magyar bor!”, akkor egy magyar néprajzos is elfeledkezhet két órácskára a hivatásáról annyira, hogy csakis a „show”-t élvezze, s ne azon tűnődjék, hogy Balassagyarmaton valóban van-e annyi tomyocska, ahányat a színpadkép mutat, s hogy a görlök piros rokolyájához vajon illik-e a párta, amit hordanak. Ezt egyébként a legilletékesebbtől is nyugodtan megkérdezhette volna. A plakátok ugyanis meszt sze kiabálják: „Mise en scene, décors et costumes de Michel Gyarmathy”. Én azt firtattam: honnan vette, hol látta a balassagyarmati kép piros kosztümjeinek „mintáját”? A válasz: — Annak idején, Balassagyarmaton, dolgozott nálunk egy kis szolgáló. Boriskának hívták. Détárról való volt, és vasárnaponként mindig piros szoknyát vett magára. Az ünneplőjét... Ez a piros szoknya jutott eszembe, amikor a kosztümöt terveztem, tehát a détári népviseletet képzeltem magam elé. Az viszont igaz, hogy Boriska nem pártát, hanem fejkendőt hordott. De a színpadon magasítani kell a lányokat, ezért terveztem nekik pártát, ha viselt a Boriska ilyent, ha nem. Mindez teljesen hihető, mégis, azt hiszem, csupán féligazság. Ha volt a kosztümöknek valóságmásuk, ha nem, a „Párizsi bolondságok” magyar betétje, ez a hat jelenet, nem más, mint — álom. Egy idős ember álma szülőföldjéről, hazájáról, amelyet fél évszázada nem látott. A „Folies de Paris”-t 24
