Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-07-11 / 14. szám

lábukat és többnyire mozdulatla­nul tűrik az előzetes „pedikűrö­­zést” és a patkó felszögezését. „És mondd, apu, nem fáj ez a paci­nak?” — kérdi egy ránézvést vá­rosi kisfiú. „Nem, nem fáj, örülhet ló és gazdája, ha értő kovács veri fel a patkót.” Bizony elmúltak már azok az idők, amikor minden kis falunak volt „helység kalapácsa”, amikor falvanként akár több kovácsmű­hely is várta az akkori idők szin­te egyetlen „mezőgazdasági gé­pét”, a lovat. Azután jöttek az igazi gépek, a négylábú segítő­társak megfogyatkoztak, akár­csak a kovácsműhelyek. Nemegy­szer 10-15 kilométert kell szeke­­rezni, utazni lónak is és gazdájá­nak, hogy új patkót kapjon. Ta­lán ezt a hiányt hivatott pótolni ez a hírverésnek sem utolsó ko­vácsverseny. Biztató, hogy az idős tapasztalt mesterek mellett — ugyanis párban dolgoznak a ver­senyzők — fiatalok a segítőtár­sak. Van ki a fiával együtt ver­senyez, de Pista bácsi a lovas ber­kekben közismert kovács unoká­jával jelentkezett. Legnagyobb sajnálatára egy generáció kima­radt, de most már nyugodtan ké­szül nyugdíjba — hetvenkét éve­sen! — biztosított az utánpótlás. A verseny végéhez közeledik, sokakról már lekerült a facsaró vizessé ázott számozott ing, a sap­kák a nagykalapács nyelén pihen­nek. A fotóriporter nem várhat­ja meg a zsűri végső ítéletét, futni kell az anyaggal Pestre. Még egy utolsó pillantás az elégedett arcok­ra, amelyek alapján nem lehet megítélni, Gyónra, Dabasra vagy Lakitelekre kerül-e a trófea, de egy biztos: bárki is lesz az első, a nyertes a magyar lótenyésztés és egy régi mesterség újjászüle­tése lesz. Táskába kerül a fényképezőgép, a Hasselblad helyett már a volánt markolja kezem, és egyszerre csak, ahogy a filmes szleng mond­ja „überblendel”, „átúszik” a kép... Szilsárkány. 1971 márciusát írjuk. A régi, málló vakolatú, de kopottságában is kedves kovács­műhely előtt állunk. Mellettem teodolit, azaz szintező áll, a geo­déták felmérik a szétbontásra ítélt népi műemlék épületet, hogy azt Szentendrén, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban állítsák fel újra. Az ajtóban fáradt-öregen áll az utolsó szilsárkányi kovács. Is­mét változik a kép, 1982 októbere. A szentendrei Skanzen új egység­gel gazdagodik. Cseng-bong a ha­rang a jánossomorjai harangláb tornyában, a Kisalföld tájegységé­nek főutcája faketéllik a látoga­tóktól. A kopott, de még élő régi ház­ra és azóta halott gazdájára gondo­lok, és igazán nem tudok gyö­nyörködni a mesterien restaurált, de mégiscsak múzeumi tárgyban. De íme, kovácsszén füstjét érzem, ismerős hangok, zörejek jönnek a homályos műhelyből. Fehéren izzik a vas, és a fiatal dunabog­­dányi kovácsmester keze nyomán formálódik a patkóív, dohog a fújtató, száll a szikra, pattog a pö­röly. Kép és szöveg: FÉNYES TAMAS 25

Next

/
Oldalképek
Tartalom