Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-07-11 / 14. szám
KANADAI MAGYAR REPÜLŐ BRAVÚRJA Brutyó János ai MVSZ titkára (balrál) gratulál a bravúros teljesítményhez Egy csöndes Duna-parti kisközségben, a Fejér megyei Kulcson, édesanyja házában találkoztam Födő- Vargek Lajos kanadai üzletemberrel, aki nem mindennapi sportteljesítményt hajtott végre. A nyugat-kanadai Victoria államból egymotoros kisgépén Budapestre repült — leszállás nélkül! 1931-ben egy Magyar nevű százados volt az első magyar, aki Amerikából leszállás nélkül Magyarországra repült, ám ö Kanada keleti partvidékéről indult, tehát rövidebb utat tett meg. Repülésének fél évszázados évfordulóján, 1981-ben két New York-t magyar sikerrel teljesítette a távot. Födő-Vargek Lajos tisztelettel említi elődeit, kiknek bravúros teljesítményét most — a szó szoros értelmében — túlszárnyalta, hiszen ő egyedül vállalkozott a huszonegy óráig tartó repülésre, amely így méltán nevezhető világrekordnak. — Nagykanizsán születtem. 1937- ben — mondja a halk szavú, szerény sportember, amikor rövid bemutatkozásra kérem. — Itthon lakatosként dolgoztam, 1967-ben vándoroltunk ki a feleségemmel Ausztráliába, majd onnan Kanadába, ahol ingatlanok vételével és eladásával foglalkozom. — Mióta repül? — 1953-ban, Mátyásföldön kezdtem foglalkozni a vitorlázórepüléssel. Kanadában a repülés nem hobbi számomra, hanem segítség a munkámhoz. Repülőgépem: munkaeszköz, amellyel olykor hamarabb eljutok egy-egy üzleti tárgyalásra, mintha autóval utaznék. 1980-ban vettem első gépemet. Mostani utamat egy Cessna—210-es típusú géppel tettem meg, amely újonnan 350 ezer dollárba kerül. — Hogyan készült fel a nagy utazásra? — Számos speciális vizsgát kellett letennem, legutóbb az úgynevezett „vakrepülőit”, amely csak a hivatásosoknak kötelező, és feljogosít a kisgépekkel való éjszakai repülésre is. Ezután számos gyakorlóutat tettem Közép-Amerikában A hatszemélyes gépből öt ülést kivettem, hogy helyükre benzintartályok kerülhessenek. Végül értesítettem mindazon országok kanadai nagykövetségét, amelyek fölött átrepülni szándékoztam. Ezek: Dánia, amelyhez Grönland tartozik. Izland. Nagy- Britannia, Hollandia, a Német Szövetségi Köztársaság, Ausztria és Magyarország Egyetlen engedély megszerzése okozott nehézséget: a feleségemé, aki nagyon féltett.. . — 1060 liter benzinnel indultam útnak. Általában 200 és 300 km/óra sebességgel haladtam, 2000 és 3000 méter közötti magasságban. Grönland felett befagytak az antennáim, ezért még a navigáló rádiómat sem tudtam használni. A szárnyakra rakódott jégtől erősen lelassult a sebesség. Az óceán felett teljes sötétségben repültem, még csillag sem világított, ezért elemlámpával vizsgáltam a szárnyakat: leolvadt-e a jégréteg?! Időnként bizony eszembe jutott: „Mi a fenét keresek én itt?!” Skócia felett hatalmas viharba kerültem. A villámlások teljesen megbolondították a műszereimet, a mágneses iránytű körbe-körbe pörgött. Féltem, hogy belém csap a villám vagy irányt tévesztek. Rövid időre a Földdel való rádiókapcsolat is megszakadt. A nyugat-európai irányítóközpontok nagyon kedvesek voltak, megengedték, ‘hogy „levágjam” az előre engedélyezett légii utak sarkát, nehogy elfogyjon aiz üzemanyag. — Hogy féltem-e? Természetesen féltem. Ne gondolja, hogy „őrült huszárként” vágtam neki az útnak. Megtervezett, kiszámított kockázatot vállaltam. Minden ország földi irányítóközpontija így búcsúztatott: „Sok szerencsét, jó utat, magyar!" Legfőbb célom az volt, hogy repülésemmel dicsőséget szerezzek a magyar névnek. A gépem most Ferihegyen pihen. Hamarosan indulok vele vissza, Kanadába. De most már többször leszállók útközben. Nemsokára pedig ismét visszajövök Kulcsra feleségemmel és kislányommal édesanyámhoz, nyaralni. Már megvettük a repülőjegyeket! BALÁZS ÁDÁM FOTÓ: GÁBOR VIKTOR FARKAS ERVIN KITÜNTETÉSE Bensőséges ünnepség színhelye volt az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szerb utcai Tanári Klubja. Aranydiplomával tüntették ki dr. Farkas Ervint, a Magyar Zsidók Világszövetsége Amerikai Tagozatának alelnökét, a New York-i Figyelő című lap szerkesztőjét. Dr. Farkas Ervin 1916-ban született Budapesten. 1933-ban érettségizett a Kölcsey Gimnáziumban; 1937- ben szerzett jogi diplomát. Ezután ügyvédjelöltként dolgozott, míg 1942 májusában internálták, majd októberben munkaszolgálatra hívták be. Dr. Farkas Ervin 1951-ben alapító tagja volt a budapesti 5. számú Ügyvédi Munkaközösségnek. 1959- ben az Egyesült Államokba távozott, ahol 1961-ben a Magyar Zsidók Világszövetsége Amerikai Tagozatának főtitkára, majd alelnöke lett. 1975- ben kiadóvállalatot alapított és megindította a Figyelő című magyar nyelvű lapot, amely mintegy négyezer példányban jelenik meg. 1985-ben dr. Farkas Ervint a Magyarok Világszövetsége aranyjelvénnyel tüntette ki a külföldön élő magyarok körében a Magyarországhoz fűződő kapcsolatok ápolása terén végzett munkájáért. — Édes-bús emlékek keverednek gyötrő, soha el nem múló fájdalommal — mondotta lírai hangvételű beszédében az ünnepelt. — Soha nem felejtem el, hogy ezen a földön szívtam magamba a magyar kultúrát, hogy ebben a földben alusszák álmukat őseim, akik a magyar zsidó kultúrát szolgálták, amely szerves, elválaszthatatlan része a magyar kultúrának. Dr. Farkas Ervin végezetül — saját pályája költői summázásaként — a magyar származású izraeli költő, Avigdor Haméiri sorait idézte: Kelet vizénél ül békén az egyik, vállain mennyei jármok, Nyugat vizénél küszködik a másik, s álmodik vad-veres álmot. S kegy alkonyán, ha fenn az égen két árny köröz egymásra lelten, tudd meg, ki látod, két lélek a két árny, az én két lelkem ... B. A. FOTÓ: GABOR VIKTOR MÁGORI VARGHA BÉLA 90 ÉVES Mágori Vargha Béla, a ma Brazíliában élő festőművész, azokban a bizonyos régi szép, békebeli időkben volt gyerek: Erdélyben a háromszéki Imecsfalván. Kamaszként tanúja volt az első világháború kitörésének, hallotta a bevonuló legények harcias kurjongatásait, majd látta a sebesültszállító vonatokon visszaérkező, karjukat, lábukat vesztett férfiakat. Szenvedő részese lett a háború, majd az azt követő időszak borzalmainak, amelyek elől családja Pestig menekült. A húszas éveket a teljes létbizonytalanságban élte át öccsével, akivel árván maradtak. (Amikor néhány éve Sáo Pauló-i otthonában találkoztam a festővel, erről a korszakról így beszélt: egész Budapest volt az otthonom, s a kedvenc szobám a Városliget.) Az első fénysugarat a reménytelen helyzetben az jelentette, hogy az ügyesen rajzoló fiút felvették a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára. A festészet titkait Rudnaytól tanulta, aki olyan tehetségesnek találta Mágorit, hogy amikor az összeveszett az egyik tanárral (s mert már akkor is makacs volt a végtelenségig, nem volt hajlandó bocsánatot kérni, „miért, ha egyszer nekem van igazam?”) kiállt érte. Ha Mágorit eltávolítják a főiskoláról mondta, akkor ő is távozik. A főiskola elvégzése után Mágori anyagi helyzete változatlanul nehéz maradt, ugyanis az általa festett képeket túlontúl szociális indíttatásúnak találták. Végül a Vatikánból kapott ösztöndíjat az Erdélyi tegnap, a Kubikusok és az Építkezés című festményeiért. Az ötvenes évek elején viszont már azt rótták fel neki, hogy képei nem elég realisták. Portrérajzolásból élt, igen szűkösen. 1957-ben a Műcsarnokban rendeztek műveiből kiállítást. S mikor végre „sínre” került volna élete, segélykérő levelet kapott az akkor már évtizede Brazíliában élő öccsétől. Azonnal kiutazott beteg testvéréhez ... Azóta is Sáo Paulóban él. Művei éppen úgy megtalálhatók ma brazil múzeumokban, mint az ottani templomok falain. Kilencvenévesen is dolgozik, alkot. Reméljük még sokáig. P. I. 5
