Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-06-27 / 13. szám
Csak jól és szépen érdemes... Makovecz Imre idehaza a legismertebb építész, s valószínűleg külföldön is a legnevesebb magyar ebben a szakmában. Pedig nem tervez hatalmas lakótelepeket, sem a sikert szinte eleve garantáló, nagy budapesti szállodákat. Mégis minden munkájáról elemző cikkek sora jelenik meg, építsen bár lakóházat Sárospatakon, kempinget Visegrádon vagy faluházat az „isten háta mögötti” Zalaszentlászlón. Mindegyik épülete meghökkentően eredeti, vonzóan egyéni. ö az a rokonszenves egyéniség, akinek a személye legalább úgy érdekli az embereket, mint a munkái : a megszállottan dolgozó építészmérnök, aki az általa tökéletesnek hitt érdekében bármikor, bárkivel harcba száll. Ezekről a csatározásairól szép számmal találhatunk történeteket egyre bővülő legendáriumában. S ami vele kapcsolatban tán a legfontosabb: Makovecz, az újjáéledő nemzeti karakterű építészeti irányzat apostolává vált. * — Utoljára a századfordulón volt jelentősebb törekvés a hazai építészek között nemzeti stílus kialakítására. Most pedig igen hoszszú szünet után, az ön nevével kapcsolódik össze az erre törekvő „mozgalom” megújulása. — Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a századfordulón ért el először sikereket ez a „mozgalom”. Mert igény erre már a múlt század elejétől, a nemzeti megújulás, a reformkor kezdetétől létezett. Hátramaradt Széchenyinek olyan építészettel kapcsolatos írása, amelyben azon kesereg, hogyan éíhetnek a szkíták, vagy más kifejezéssel a szittyák leszármazottai olasz stílusú építészeti környezetben. S azt fejtegeti hoszszan, hogy olyan építészetet kell a magyarság számára létrehozni, amely saját belső szellemi struktúrájából ered. Az 1848 utáni időszakban a magyarság is, mint a legtöbb európai nép, egyre élénkebben foglalkozott az eredetkutatással. Erre épült az az elképzelés, hogy a magyar nép ősi örökségét, valamint az élő népművészetet át kell emelnünk a magas kultúra világába. E törekvés nyomán óriási eredmények születtek a magyar néprajz, nyelv, zene és tárgykultúra kutatásában. Ebbe a folyamatba illeszkedett bele a századfordulón a nemzeti építészet nagy korszaka is. Lechner Ödön, Medgyaszay István, majd a fiatalabbak: Kós Károly. Zrumetzky Dezső, Thorockai Wigand Ede tevékenysége nyomán az 1910-es évek elejére az európai színvonalnak megfelelő, sőt azt meg is haladó, mégis sajátos nemzeti építészet jött létre. Építészetünk része, mégpedig elismert része volt az európai kultúrának. Ezt a korszakot, ki tudja miért, ma sem vettük igazán birtokunkba. Pedig Kodály mellett Lechner Ödönnel is büszkélkedhetnénk a világban. — Ennek az építészeti korszaknak a kezdőpontjául az ő általa tervezett budapesti Iparművészeti Múzeum felépültét tekintik. — Ez az épület a korszak egyik legnagyszerűbb alkotása. Tudom, sokan támadták keleties motívumvilága miatt. De figyelembe kell venni, hogy akkor hivatalosan is komolyan vették a mi szkíta származásunkat, sőt, a szkíta—sumér kapcsolatokat s Lechner az indiai motívumvilágba is visszanyúlva próbálta megkeresni az ősi magyar épületszerkezeti, térkapcsolati és díszítő elemeket. Lechner azért foglalkozott ezzel, hogy megpróbáljon a múltból olyan értékeket átmenteni, amelyek impulzusokat adhatnak a századforduló építészetének. Ez meg is történt. A követői által tervezett épületeken megjelentek az ősi motívumok, a marosvásárhelyi kultúrpalotán és másutt. Megemlíteném még a szabadkai városházát, vagy Debrecent, Szegedet, Kecskemétet. Mindegyikben találhatunk ekkortájt emelt „magyaros” épületeket. Ez a fellendülés egy általános szellemi pezsgésbe illeszkedett bele, amelynek aztán az első világháború vetett véget. Építészetünk is hullámvölgybe került, amelyből napjainkig sem tudott teljesen kilábalni. Nemzetközi ihletésű irányzatok kaptak lábra a két világháború közötti időszakban: a Bauhaus, illetve az uralkodó osztály által kedvelt neobarokk. A második világháborút követően sem kerülhetett előtérbe a nemzeti építészet, mert a tömegtermelés szorította háttérbe: a házgyárak által előállított szürke kockaházak, amelyek mindenütt egyformák a világon. — Hogyan lett ön mégis nemzeti stílusban alkotó építész? — Nem volt ez elhatározás kérdése. Nem indultam teoretikus építésznek. Nekünk az egyetemen még nem tanították Lechner, Kós jelentőségét, sőt azt hangsúlyozták, hogy a szecesszió az valami undorító dolog. Ha egy görbe vonal volt a rajzon, azt mondták, ez „szecis”, ezt szedjük le. A Bauhaus üressége volt az ideál. Az én útelágazásom ott kezdődött, hogy eltökéltem magamban: nem adok ki a kezem alól általam rossznak érzett munkát, akkor sem, ha megfizetik. Eleinte csak szembenálltam a tömegépítkezéssel, nem volt „saját stílusom”. Ma is vallom, hogy a házgyári lakásoknak jóval több a hátránya, mint az előnye. Fel kellene már mérni, hogy a kis konyháknak. a túl kicsi szobáknak mekkora szerepük van a házasságok, a családi élet megromlásában. Én úgy szerettem volna dolgozni, hogy nem lakásokat tervezek, hanem otthonokat. Sajnos az akkori építészeti előírások annyira megkötötték a tervezők kezét az állami lakások tervezésénél, hogy elképzeléseim megvalósítására nem nyílt lehetőségem. Ezért is örültem, mikor az én munkacsoportom megkapta a sárospataki művelődési ház terveinek elkészítését. Itt nyílt módom egy általam is szépnek és jónak tartott épület megtervezésére. — Ezzel a munkájával aratta az első nagy nemzetközi elismerést; az 1974-ben tervezett művelődési házat elkészülte után, 1985-ben az építőművészek nemzetközi szövetsége az év tíz legjobb alkotása közé sorolta, ön viszont e terv miatt elveszítette az állását. Hogy történt? — A tény közismert, kevésbé a háttér. Nem küldtek el, csak úgy éreztem, lehetetlenné vált, hogy az akkori munkahelyemen, a Várostervező Intézetnél tovább dolgozzak. Mint mondtam, akkoriban a hazai építőipar, nem utolsósorban a vele szemben támasztott elvárások alapján, a tömegtermelésre alapozta működését. Az volt a feladata, hogy minél több lakást építsen, s ezt pedig a végletekig leegyszerűsített szerkezetű, sablonos rutinmunkával kivitelezhető épületekkel lehetett a leggyorsabban megoldani. Én pedig terveztem egy világszínvonalú, ennek megfelelően bonyolult szerkezetű épületet. Az egész építőipari struktúra akkoriban az ilyen igényes munka ellen volt felépítve. A kivitelező számára gazdaságosabb lett volna egy egyszerűbb épületet felhúzni. Ezért kijelentették, hogy a terv kivitelezhetetlen, s felszólítottak, dolgozzam át. Nem voltam hajlandó. Ezért nem fizették ki a munkahelyemnek, a VÁTI-nak a tervezői díjat. Egy egész műterem, jó néhány ember nem kapta meg az egy évi munkájáért járó prémiumot. Kénytelen voltam kilépni. Az ügyből per lett. — Végül is ki építette meg a művelődési házat? — Ugyanaz a kivitelező. Már régen építkeztek, amikor a per még javában folyt, hogy ez így megépíthetetlen. A vállalat érdeke ugyanis azt kívánta, hogy veszítsem el a pert, mert különben kiderül, hogy nem volt igazuk. — Végeredmény? — Mi lehetett volna? Ök veszítettek. Az épület pedig nemzetközi elismerést kapott. Ez az eset jó példa volt számomra, hogy soha, még apró részletkérdésekben sem szabad meghátrálnom, ha eredményesen akarok dolgozni. — Ez történt Zalaszentlászlón is? — Nem egészen. Egy alig ezer fős kis falu, Zalaszentlászló vezetői megkerestek, tervezzek számukra egy faluházat. De nincs sok pénzük, tették hozzá. Magam is Zalát szűkebb hazámnak ismerem, már csaik ezért is elvállaltam. Odautaztam, körülnézni és tájékozód-15
