Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-06-13 / 12. szám

koRCií nyeLvemLé A FEHERUVARU REA MENEH HODU UTU REÁ TU lAidll ,J'U 4Í1A Uufc U?* "" lÚ.UIUK • j •tit’f.uJpmclíTTUA (Mull« r*! cunriru. »*>• * * » i un' »fiufu un' u.H.u . /.iiíii ait'/ »n\ .*.<■ i»* ti fi ^ jpJuA gV' • * ' « p’i», \\vií.vn (.tfrt'tiH r1 >u: y vMMfuP'T h LfCfjbb- TWM/un awjfinni inxr.v imlr ul ain't »»v* tr.in t (yCrj .iglVfwtt/UfCA iVDcimlr .1.Ipt*’n»A ^ j uru uü? Jakuriuci(!>•»»»<&*u »» frli'WUJBM jwrffV~i> l^nfimT |-n:! f • • 1‘ ^ • ii ^rr .’fi «■MÍmapa öninuí AlVtru cp nafta )» •' ui íhuita-indr .*'1 obiodl pa pnftc.- «.tf u%tj. * pcx* k jwllcx n#í^u jcjJ ’ }rlf fiA inHk .vl>»irUv . .\frlvf|aaru ffc* wnch hvét vnn pa plf*rc y»‘ r ^-u<*cnwr fvvuk cjttk jrrcti yp canctiHiiiuf- itirnfTnrntf M.Xiputuv »’<lr nr ginfay yinf rnrf- jftk.vity l<r fa /xlifulcfrf pof> atftiu.li IvimA jufWu vff > findbr joctr fr&f pfir AbcaT* •c7TX.v.t«*il)t aip^nf«tytto pipiflttttfr I*um iA*rtű <rk afij* áí’fidnnft lXT»iík .vlm.^r.vtiu >| mcjtr • CjfromrkjrfiltiA tjm fduní piriwbfpftiA-W t ***' r^ítu:n í^ ■w nn npig, ,;,;,|.JtM.'..^»<»J^ J*“‘í **“'* i-_____~***!TrrJiÄwi! VJmrcnw > . * « m,. ■ J t«A•lurNlf'Ái »‘'rimrfvi A Tihanyi Alapítólevél, a nevezetes magyar nyelvű szövegrésszel .«» tv »»*r A Veszprémvölgyi görög alapí­tású monostor apácáinak ado­mánylevele 1002-ből görög nyel­vű, s ebbe a rovásírásunkkal szeg­­ről-végről rokon görög ábécé be­tűivel írtak be néhány magyar helységnevet s közszót. Mégpedig úgy, hogy ma is mindjárt megért­jük, ha kisilabizáltuk őket. Ez a Szent István-korabeli oklevél azonban csak egy későbbi, 1109- ben készült átiratban maradt ránk. Itt olvasható először király sza­vunk a közvetlenül átkerült szláv král alakban (ez a frank uralko­dó, Nagy Károly (742—814) ófel­német Kari nevéből, amely volta­képp a mai német Kerl megfele­lője, s azt jelentette: „legény, fiú”): hamarosan azonban kiral, keral lett belőle nálunk, mivel­hogy nyelvünk nem szereti az ún. mássalhangzó-torlódást a szó ele­jén (így lett például a latin scho­­íából oskola, iskola, a német Strangból istráng stb.); ide tarto­zik még az oklevélben Knésa (a latin változatban már kinessa!), a mai Kenese (alapja a „fejedelem, vezér” jelentésű szláv knez, knaz — „kenéz”: ebből lett Kanizsa ne­ve is, csak nem magas, hanem mélyhangú változatban); a szláv közvetítéssel hozzánk került bib­liai héber eredetű szombat, itt még helynév, a mainál egy szótag­gal hosszabb, zártabb, mélyebb magánhangzójú, Szombotu for­mában (s ez a mélyebb, „férfia­sabb” magánhangzóejtés — mint látni fogjuk — jellemzője volt ómagyar nyelvünknek). Feltűnik egy szőlőmunkás, Me­­legdi neve, amelyben ősi, ugorko­ri meleg szavunkra ismerhetünk, a magyar -di kicsinyítő képzővel (amelyet Levedi nevében láttunk már Bíborbanszületett Konstantin császár munkájában); nevét al­kalmasint onnan kapta, hogy a hegy meleg, déli oldalán dolgo­zott. S e kis „előjáték” után vesszük kézbe a száz évvel későbbi becses hazai nyelvemlékünket, a Tihanyi Alapítólevelet, amelyben már nemcsak földrajzi és személyne­vek, hanem valóságos „mondattö­redékek”, szókapcsolatok is ma­radtak fenn a latin szövegbe ékel­ve. Az angolok gyötrődhetnek, ha egy XI. századi angolszász nyelv­emlék kerül eléjük; nem is boldo­gulnak vele, csak külön szótárral és nyelvtannal, ahogy a mai gö­rög diák is keserves nyűgnek ér­zi Homérosz ékes görög nyelvét: mai nyelvtudásával meg sem érti, ahogy egy orosz sem az óegyházi szláv s egy francia az ófrancia nyelvemlékeket. Mi viszont némi fejtöréssel rájövünk, hogy cí­münkben a majd ezer éve leírt sorok mai nyelvünkön ennek a szóhasználatnak felelnek meg: „Fehérvárra menő hadútra”. Vagyis egy mai magyar — kis túl­zással — szót tudna érteni a hon­foglaló Lehellel, Botonddal, vagy Béla király névtelen jegyzőjével, Anonymusszal: nem úgy, mint egy mai angol Beowulffal, vagy egy újgörög Odüsszeusszal, Nausi­­kaaval. A címünkül vett híres szókap­csolat ott olvasható a pannonhal­mi bencés főapátság levéltárában őrzött oklevélben, amely azért ke­rült éppen oda, mivel egy bencés apátság, a tihanyi, megalapításá­ról van benne szó. Az oklevelet I. Endre királyunk 1055-ben látta el kézjegyével, aki maga is ott pihen a Szűz Mária és Szent Ányos püspök tiszteletére általa alapított apátság ősi altemplomá­ban. A latin nyelvű oklevél legna­gyobb értéke számunkra az, hogy mikor leírja az apátság fekvését, ingó és ingatlan javait, szolgáló népeit, a latin szövegbe magyar szavakat elegyít, elsősorban föld­rajzi neveket. Itt fordul elő első ízben a Balaton neve balatin, il­letve bolatin alakban, itt Tihanyé tichon, (Sió)foké fűk, Somogyé umig, Tolnáé thelena formában. Érdekesebbek nyelvtörténetileg a gyakran többelemű határ- vagy dűlőnevek, amelyek nem egy köz­szavunk maitól alig elütő alakját is megőrizték. Ilyen pl. a züu kút és kue kút vagyis: „Szilkút és Kö­­veskút”, ohut cutarea „Ó út kút­­jára”, marti ua ara kuta reá „Martosvására kútjára”, továbbá munorau kerekű „Mogyoróke­rék”, monarau bukurea „mogyo­róbokorra”, kerthel „kert hely”, petre zenaia hél reá „Petre széná­ja helyre. S végezetül még két példa: ruuoz licu „Ravaszlik — (vagyis: „rókalyuk”) s fuegne hu­­muc „fövényes homok”. Láthatjuk, hogy a magánhang­zók a mainál zártabbak (mélyeb­bek) voltak: kumuk (homok), fü­­venyes (fövenyes), ruvosz (ra­vasz), bukur (bokor), hodu (had) stb. Vagyis a régi magyar beszéd a mainál férfiasabban, mélyebben zengett. A másik érdekes eltérés a mai nyelvhez képest, hogy a mai egy­­szótagú szavak egy szóvégi (tővé­gi) magánhangzóval hosszábbak voltak: hodu (ma: had), licu (ma: lik), zilu (ma: szil) stb. Tegyük hozzá, hogy a rokon nyelvek ta­núsága szerint is ezek voltak az eredeti alakok (a hodu — had megfelelője pl. a finnben kunda, a mordvirtban konda, a szil a mordvinban szelej stb.). Ezek az ősi tővégi magánhangzók az Ár­pád-korban, a XI—XII. század­ban „koptak le”, tűntek el. A legérdekesebb s a legtöbb ta­nulsággal azonban a hodu utu reá szószerkezet, s a hozzá hasonló szókapcsolatok szolgálnak nyel­vünk ősi szerkezeti sajátosságára villantva rá. Ez a kifejezés lati­nul így hangzanék: ad viam mili­­tarem, angolul: on the military road, németül: auf dem Kriegs­weg. Vagyis ún. elöljárót (prae­­positiót) használnak a meghatáro­zott szó előtt, ott, ahol a mi nyel­vünk a szó után használja a ha­tározói szerepű nyelvi elemet. S ez a nyelvi elem ekkor még ön­álló szó, úgynevezett névutó volt: utu reá (mia: útra). Mivel a nyelvünk a hely-, idő­­stb. viszonyok kifejezésére a szó végéhez ragasztott ún. ragokat használ, a rokon finnugor és török nyelvekkel együtt ragozó (latinul: „agglutináló”) nyelvnek nevezi a nyelvtudomány; a többi európai nyelv nagy része e viszonyokat elöljáróval és a szótő hajtogatásá­val, „flektálásával” fejezi ki (ezért nevezzük ezeket flektáló nyelvek­nek. Ragjaink nagy része önálló névutóból keletkezett, s idővel hangrendileg is illeszkedtek a szóhoz, amelyhez járultak. Másfél száz évvel későbbi szövegemlé­künkben, a híres Halotti Beszéd­ben ez az illeszkedés még nem mindenütt történt meg: ott még paradiumben (ma: paradicsom­ban), halalnec (ma halálnak) stb. olvasható. SZILÁGYI FERENC 29

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom