Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-06-13 / 12. szám

mészetesen függ attól, hogy mi­lyen az épület, a városrész, meg attól is, hogy hol áll. Svédország­ban például borzasztó színes dol­gokat kellene csinálni, Dél-Fran­­ciaországban vagy Algírban vi­szont a fekete-fehér megoldáso­kat javasolnám. Egy gyermek­­otthonra egészen mást tennék, mint a nyugdíjasok házára. Nem számoltam. hányszor mondta ki közben a szót: „szín”, „színes”. Sokszor. Pedig Vasa­rely nemcsak a színek, hanem a formák, pontosabban a dimen­ziók művésze. (Attól tartok, hogy a magyar „kiterjedés” szónak nem ugyanez a jelentéstartalma.) A fogadószobában, ahol beszél­gettünk, láttam egy vásznát. Ez is bizonyítja — holott színvilága csakis szürkékből áll —, hogy a síkra nemcsak harmadik dimen­ziót — perspektívát — lehet föl­vinni, hanem ábrázolható a két síkon a „negyedik dimenzió”, a tér- és időbeli mozgás is. Hogy egy Vasarely-mű megelevenedni lássék, nem kell hozzá egyéb, mint az, hogy a szemlélő a képsíkhoz viszonyítva helyet változtasson. iilllH1 Beszélgetésünk, persze, nem volt ilyen háborítatlan, mint e ri­portból látszik, ötpercenként csi­lingelt a telefon vagy a kapucsen­gő, s a mester panaszkodott is miatta: — Látja, ilyen az élet! — Ez inkább a nagyság hátrá­nyos velejárója — vélekedtem. — Mondja inkább, hogy a nagy­ság átka! — fakadt ki. — Őszin­tén mondom: én sohasem akar­tam nagy lenni. A mű! — egye­dül az a fontos, nem pedig a sze­mély. — De a mű személyhez kö­tődik! — vitattam. — Miért? A személy meghal, de a mű megmarad, tovább él. Azután kifejtette: az igazán nagy művészi produktumokat, a csodás katedrálisökat iskolák vagy különböző mesteremberekből szö­vetkezett csoportok alkották, az egyéni alkotás éppen úgy, mint a képek szignálása vagy a mű­tárgyak piaca: a vagyonosodó várurak, még inkább a tőkések „találmánya”. — A műalkotásokat csak azért tartjuk nyilván a művész nevével, mert így szuggerálták belénk. És éppen ezért az, amit ma kultú­rának neveznek, nem egyéb, mint egy nagy csalás! A kifakadás ellenére is megkér­deztem tőle: — Milyen érzés egy új művészi irányzat elindítójának és egy sze­mélyben folytonos megújítójának lenni? Nem kellett volna válaszolnia. Vagy felelhetett volna valamit, ami se hús, se hal. De őszintén megvallotta: — Kellemes érzés. Például ak­kor, ha egy csomó levelet kapok a 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom