Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-05-30 / 11. szám

„Apu, miért lesz merev az a csúf krokodil azűdomár parancsára?” — fogalmazhatták volna át az egykori dalocska szövegét a trük­kök titkait firtató gyerekek a Fővárosi Nagy­cirkusz legutóbbi bemutatója után. Ez a lát­ványos előadás, amelyet Heitz György ren­dezett „Cirkusz szárazon és vízen” címmel, nemcsak abban különbözött a hagyományos műsoroktól, hogy tüzes karikán ugráló orosz­lánok helyett alattomosnak ismert hüllőket léptetett porondra, hanem főleg abban, hogy szinte minden klasszikus kelléket száműzött a műsorból. Trapéz helyett sebesen forgó dupla sze­mafor alakú, speciális acélhinta röpítette a kupola régióiba a Schneller légtornászcso­­port tagjait. A lendülettől hajtott, több emeletnyi magasságban forgó óriáskerék belső és külső peremén könnyedén szalad­gáló egyensúlyművészek joggal kelthették azt a benyomást a lélegzetét visszafojtva fi­gyelő publikumban, mintha rájuk nem vo­natkozna a földi gravitáció törvénye, hiszen életveszélyes mutatványaikat védőháló és biztosító öv oltalma nélkül végezték. A vak­merőség azonban hivatásuk alapeleme, és a „szakma” világviszonylatban csak azokat a cirkuszművészeket tartja számon, akik a közönség elkápráztatása érdekében vállalják az örökös életveszélyt. E sziporkázóan ötletes cirkuszi revüben egyébként nem az övék volt az egyetlen, nemzetközi mércével mérve is kiválónak minősített egyedi produkció. Egzotikus mű­sorszámával már a meleg égövi országok tu­catját bejárta a szemaforos Schnellerékkel szélyesek. De ennyi éppen elegendő ahhoz, hogy a jövőben is legfeljebb a cirkusz po­rondján vagy az állatkertben óhajtsuk ve­lük a találkozást. . . Ebben az emlékezetes szuperprodukcióban nemcsak a hagyományos manézsbeli rekvi­­zítumok megújulásának, hanem a magyar cirkuszművészek generációváltásának is ta­núja lehetett a közönség. A jövő artistái kö­zül az érettségi előtt álló Kristóf Krisztián­nak már szakmai „múltja” is van, hiszen ak­robatacsaládban született, lakókocsiban nőtt fel, s apró gyermekkora óta számos cirkuszi műsorban szerepelt. Hétéves volt, amikor egy ausztráliai turnén meglátta Rudi Schweitzer világhírű zsonglőrt, aki valóság­gal megbabonázta boszorkányos tudásával. A gyermekkori bálvány annak idején tanít­­gatta is az ügyes kisfiút, aki ma az Állami Artistaképző Intézet magántanulója, s napi hét-nyolc órás gyakorlással csiszolja máris lenyűgöző technikáját. Pompás humorérzék­kel adja elő a rendkívüli koncentrációt és testi ügyességet igénylő csupa ötlet kalap­­billegtető és téglarakás-dobáló számait. Egy­re nehezebb elemeket épít be gyakorlataiba, s néhány hónapja már egy olyan mozdulatot is sikerrel mutat be közönség előtt, amely kívüle még egyetlen zsonglőrnek sem sike­rült a világon: négyes piruettet a magasba földobott kockák alatt. Cirkuszművésszé azonban nemcsak „vér­ségi alapon” lehet valaki; az artistadinasz­tiák természetes utánpótlása mellett kívül­ről is betörhetnek a tehetségesek a manézs világába. A Trio Gazotti akrobatacsoport rokonságban álló kígyó- és krokodilidomár házaspár. Schneller Károly ugyanannak a régi cirkuszdinasztiának a leszármazottja, mint a légtornászok. Másfél évtizede még — feleségével, bátyjával és sógornőjével — ak­robataként járta a világot; kerékpáros és ugrószámaikkal egy esztendőn át szerepeltek Amerika cirkuszaiban. Az időjárásnak és a gyakran mostoha körülményeknek kiszol­gáltatott utazó életforma azonban hamar tönkretette felesége, az egykori táncosnő egészségét. Hogy továbbra is a pályán ma­radhassanak, kevésbé mozgásigényes műfajt kellett választaniuk. A krokodilok mellett döntöttek, „akik” azonban igencsak drága, kényes és eleinte kezelhetetlen jószágoknak bizonyultak. Többhónapos türelmes gondo­zás után sikerült csak „Mici” és „Róza” egy­más ellen acsarkodó indulatait megfékezni, majd rábírni a dühöngő állatokat a táplálko­zásra, végül, hogy közönyösen tűrjék az ide­genek közelségét is. Hagyományos értelem­ben vett idomításról ezúttal szó sem lehe­tett, mivel ezek a ragadozók sem ostorral, sem kockacukorral nem szelidíthetők. In­kább az idomárnak kellett a krokodilokhoz idomulnia... A szakmai belügyek persze nem tartoznak a nyilvánosságra. Időnként mégsem árt „ki­szivárogtatni” néhány műhelytitkot, hogy jobban értékelje a közönség azt, amit lát. E sorok írója például azóta nem iszonyodik úgy a kígyóktól, mióta a testére tekeredő óriás boákat mutatós ruhadísz gyanánt vi­selő Schneller Károlynétól megtudta: a mér­ges harapású fenevadak érintése egyáltalán nem kellemetlen, mert bőrük a legfinomabb bársony puha tapintásával vetekszik. A kí­gyók tehát nem undorítóak, „csak” életve­sí ]SéM r j Mt7 ^ v L r 24

Next

/
Oldalképek
Tartalom