Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-05-30 / 11. szám
— De azért mást is csináltunk — teszi hozzá Wilhelm Dreher, ö sem profi teniszező, hanem nyomdatulajdonos Rosenheimben, azaz hobbiból sportol, mint klubtársai, és minden érdekli őket. — Szerettük volna megismerni az országot, a magyarokat, meg szórakozni is akartunk egy kicsit ... — És sikerült? Általános bólogatás a válasz, miközben Janos Denes „leltárt készít” az itt töltött egy hétről: — Megnéztük Tihany és Veszprém nevezetességeit. Láttuk a herendi porcelánmúzeumot. Egynapos kirándulást tettünk Budapestre, és ami a 11 órába belefért, mindent megnéztünk: a nagycsarnokot és a Népstadiont, a Parlamentet és a Hősök terét, a Nemzeti Múzeumot és a Halászbástyát. A program, persze, egy magyaros vendéglőben fejeződött be. — A legfontosabb program mégis a tenisz volt — szögezi le, a félreértések elkerülése végett Ernst Herz, a Rohrdorf-Thansau-i teniszklub vezetője. — És aki itt volt a csapatból, az remekül fölkészülhetett a szezonra, mert ezek a fedett pályák kiválóak, a borításuk olyan műanyag, aminél jobbat még nem láttunk ... És most kanyarodom vissza oda, hogy miért gondoltam megismerkedésünkkor, hogy Janos Denes óvatos. Azért, mert „bevallotta”: még tavaly, amikor meghallotta a Club Tihany megnyitásának a hírét, ide utazott „inkognitóban”, és megnézte magának: idehozhatja-e nyugodtan a rosenheimieket meg a többieket egy előszezoni tréningre. — Többet kaptunk, mint amit vártunk — mondja Janos Denes és felesége, Bai Edith, aki a rosenheimi Gasthaus Höhensteigernek, egy szálloda-étterem komplexumnak az üzletvezetője, megtoldja a dicséretet azzal, hogy ő még szakmai, tehát kritikus szemmel nézve sem talált semmiben „szálkát”. Ahogyan dr. Gömbös Sándor, a Club Tihany vezérigazgatója mondja, „gazdái” is elégedettek voltak az eddigi eredményekkel. A sors úgy hozta ugyanis, hogy éppen a felügyelő bizottsági ülést és a részvényesek közgyűlését követő napon beszélgethettünk. A Club Tihany nyolc tulajdonosa jött össze e tavasz végi napon, a nyolcból négy a magyar (közülük a főrészvényes a HungarHotels)} három az osztrák cég és egy pedig dán. Már az a tény, hogy a Club Tihany úgynevezett vegyesvállalat — külföldi és magyar érdekeltség — szokatlan nálunk, de azért már nem számít rendkívülinek. Abban azonban egyedülálló még, hogy klub is, hotel is, következésképpen üzemeltetési formája eltér a szállodákétól. Ezt a nyugati országokból érkező vendégek — és ők a döntő többség — nagyon jól tudják. A magyar turisták, nyaralóvendégek azonban sokszor értetlenül nézik: ugyan mi folyik itt, a Tihanyi-félsziget csúcsán, a rév mellett, ezen a bekerített és őrzött területen? őszintén szólva: én is csak látom, de pontosan megfogalmazni nem tudnám, mi itt az a „más”, amíg a vezérigazgató el nem magyarázza: — Nálunk, éppen úgy, mint a 1. Az üdülőfaluban 161 bungalow-t építettek föl 2. A látvány: megfizethetetlen 3. A szállodaépület 306 kétágyas szobájával és 24 appartementjével télen-nyáron várja a vendégeket 4. Az összkomfortos faházakat árnyas fák alá építették 5. Két apró „gyep-szörföző” a Club Tihany parkjában 6. Janos Denes elutazásuk előtt éremmel jutalmazza a rosenheimi és a Rohrdorf-Thansau-i „Mannschaft” tagjait többi klub-hotelben, nincsenek „futóvendégek”. Itt legalább egy hetet tartózkodnak, és teljes ellátást kapnak. Részt vehetnek a reggeli tornán, a számítógépes tanfolyamtól kezdve a magyarnyelv-oktatáson át a csárdás tanulásáig egy sereg foglalkozáson. Megtanulhatnak például főzni, batikolni, kerámiát készíteni. Teke-, tenisz- vagy römiversenyeket rendezünk. Egyik nap francia napot tartunk, a másikon olaszt, a harmadikon svédet vagy angolt... — És ezek a rendezvények, tanfolyamok, kirándulások közelebb is hozzák egymáshoz a vendégeket? — A klubvendég: közösségi vendég. Éppen ebben különbözik a nálunk megszokott szállóvendégtől, aki csak alszik a hotelben, azután elmegy, és intézi a dolgát. Nálunk viszont minden helyben van. A strand és a gyermekfoglalkoztató, a szörf és a tekepálya, az aerobic-oktatás és a szauna. És ezért természetes nálunk az is, hogy összeültetjük a vendégeket. Egy magyar sértésnek tartja, ha mellé ültetnek valakit, egy ismeretlent az asztalnál. A klubvendéget viszont az bántaná, ha nem ültetnék össze mindennap mással. Mert ő tudja: csak így ismerhetik meg egymást, csak így alakulhatnak ki a nagyobb társaságok vagy akár a közeli barátságok. De nemcsak a magyar kirándulók, hanem — talán legcélszerűbb, ha így nevezem: — a hivatali környezet is érteden néha. Hosszú vita folyt például arról, hogy e kétmilliárdos beruházás keretén belül építsenek-e a Club Tihany 200 alkalmazottja számára egy munkásszállodát. A pénz, az 50" millió forint megvolt rá, mégis miniszteri szóval kellett kimondani az építkezésre az igent. Pedig ha nincs a szálló, aligha nyithatott volna kaput a Club Tihany. Mert helyből vagy a közeli környékből össze nem szedhették volna a több nyelven beszélő, szakképzett felszolgálókat, sportvezetőket, népművelőket, idegenvezetőket, szakácsokat, műszakiakat. És mivel Magyarországon nehéz a munkaerőt vidékre csábítani, az alkalmazottak szállodájának felépítése éppen olyan kulcskérdés volt, mint az üdülőfalu bungalow-inak összkomfortos, minden igényt kielégítő, ízléses berendezése. Janos Denes már döntött: őszszel ismét eljönnek. — Most csak tizenhatan voltunk, de sporttársaim már jelezték, hogy szeptemberben további 15-20 főre számíthatunk, mi is, a Club Tihany is. Az imént azt írtam: a Club Tihany gazdái, tehát a felügyelő bizottság is, a közgyűlés is elégedett volt a közös vállalkozás eredményeivel. De ez az értékelés még csupán „féleredményeket” minősített. A Club Tihany ugyanis csak az idei főidényre ké-í szül el teljesen. Eddig, ha nem is félkész, de afféle „háromnegyedkész” állapotban működött. A teniszpályákkal szemközt például még Janos Denes és cso-Dortja ott-tartózkodása idején dolgoztak az úgynevezett látványkonyhás éttermen, ahol a vendégek között sütnek-főznek majd a szakácsok. Az épülő étterem egyik szárnyát kongresszusi teremnek rendezik be, de ez a helyiség — ha nagyon meglódulna az üzlet — étkezőül is szolgálhat, vagy ha zápor verné a félszigetet, a nyitott amfiteátrumból fedél alá vihetik a koncertet, a színházi előadást. Akad azután olyasmi is, ami elkészült ugyan, de még — ahogyan az új autót is — be kell járatni. Ernst Herz például azt javasolta, hogy ne fűtsék olyan erősen a fedett teniszcsarnokot, hiszen az erős testmozgástól úgyis fölmelegszenek a játékosok. Frau Stocker hozzátette: a világítás sem a legjobb. Herz úr, visszavéve a szót, kijelentette: — Bűn, hogy ezt a remek teniszcsarnokot nem használják ki jobban! Itt telente tenisztáborokat kellene rendezni... Magyarázatképpen hozzáfűzte, hogy az NSZK-ban nagyon népszerű sport a tenisz, de viszonylag kevés a télen is használható fedett pálya. Nem utazási irodákra kellene tehát bízni a „holtidényben” a szervezést, hanem a teniszklubokat kellene körlevélben tájékoztatni: milyen lehetőségeket kínál a Club Tihany és milyen árakat kér érte ... És amikor őket hallgattam, döbbentem rá: igaza volt Gömbös Sándornak! Ezek az NSZK- beli vendégek nemcsak saját teniszklubjuk tagjainak érzik már magukat. Egy hét elegendő volt ahhoz, hogy ennek a pilleemblémás magyar klub-hotelnek is teljes jogú tagjai, ha úgy tetszik „gazdái” legyenek. És tudjuk: „a gazda szeme hizlalja a jószágot”. Azt hiszem, most kell visszautalnom az úgynevezett „magyar környezetre”. Mert mi, bizony, nem érezzük ennyire gazdának magunkat ebben a félszigetcsücski üdülőfaluban. Okunk is van rá, úgy gondolhatjuk. Mert ha késő ősztől kora tavaszig nem drágább is a Club Tihany, mint bármelyik hasonló osztályba sorolt magyar szálloda, a főidényben a magyaroknak szinte megfizethetetlen. A megoldás, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon: — A hazai vendégek számára napijegyet adunk ki, ennek az ára olyan három-négyszáz forint körül lesz — mondja a vezérigazgató. — A napijegy árában benne van a teljes napi — kerítésen belüli — parkolás, a strand- és az uszodahasználat díja, és egy sor egyéb is. A teniszpálya vagy a szauna és azok a szolgáltatások, amelyekért a klub vendégei is fizetnek, természetesen nem ingyenesek. A kiadható napijegyek száma változó. Mert csak akkor, ha elég tágas a tér, tiszta a víz, üde a levegő, mondja a vendég búcsúzáskor azt, amit mondott Frau Stocker az NSZK-ból: — Es war hier phänomenal! — Tüneményes volt itt! GARAMI LÁSZLÓ 9
