Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-03-23 / 6. szám
A folytatásról csak röviden: a Királyi Kápolnából a francia forradalom idején az Ész Temploma lett, a második világháború után — romosán, betört ablakszemekkel — garázsnak vagy inkább parkolónak használták. S csak a legendák éltek róla tovább: hogy a catalaunumi csata után itt pihent meg Attila; hogy Saint-Frambourg nem más, mint maga Lancelot du Lac, a kerekasztal lovagja, egyike a tizenkettőnek, akik a szent Grált keresték. A történet ezek után már összefonódik a Cziffra Alapítvány históriájával. Azzal az elhatározással, amely a hetvenes évek elején született és öltött formát: találni kell egy lehetőséget, hogy a valóban kivételes tehetséggel megáldott fiatalok rendszeresen bemutatkozhassanak. — Keresnünk kellett legelőször is egy helyet, ahol ezt az elképzelést megvalósíthatjuk — így kezdi Cziffra György az Alapítvány történetét. Aztán rögtön helyesbít: — Persze, a feleségem volt az, aki keresett-kutatott, nem én, hiszen jómagam folyton turnéztam. És amikor Senlis-ban, meglátta ezt a romos, de még romjaiban is gyönyörű Királyi Kápolnát, kimondta: „Ez lesz az!” Ez 1973-ban volt. 1974-ben megkezdődött a restaurálás. 1977-ben befejeződött a belső tér restaurálása, és elhangzott az első koncert. 1983-ban — addig 150 hangversenyt és félszáz kiállítást rendeztek az Auditorium Franz Liszt-ben! — már fiatal magyar művészek is szerepeltek Senlis-ban, illetve az Alapítvány költségére Párizsban, Marseilleben és egyebütt. — A Fondation évente 36 fiatalnak rendez koncertet, kiállítást — mondja Soleilka aszszony. aki betéve tud minden adatot, és személyesen (sőt név szerint is!) ismer minden 1. A senlis-i kápolna felújítása előtt, amely ma az Auditorum Fianz Lisztnek ad otthont A koncéit közönségé az Auditorium Fianz Lisztben 3. A Fondation Czifíia vendégházának egyik üvegablaka 4. Cziffra Gyöigy —. mint közönség 5. A pénztálban: Madame Cziffra áiusitja a jegyeket 6. Saint-Fiambourq (Lancelot du Lac?) szobra eredeti helyéről, a szarkofágról a X. századi kápolna apszisába került 7. A senlis-i Notre-Dame székesegyház idősebb, mint párizsi „névrokona 8. Az egyik falfülkében magyar művész ajándéka: Maiton László Liszt mellszobra A SZERZŐ FOTÓI pártoló tagot, ösztöndíjast. Közülük négy-öt a magyarországi. Hogy honnan van pénzük? És van-e elég pénzük? Hatezer pártoló tagja van az Alapítványnak. Ki ennyit, ki annyit ad. Az összeget kiki maga határozza meg. Aztán segít a francia állam. Részben úgy, hogy a Cziffra Alapítványnak adott összeget — bizonyos értékhatárig — levonják az illető adókötelezettségéből. De ad az állam készpénzt is. 1976-ban négymillió frankot kapott például az alapítvány, csináltasson belőle az Auditóriumra öt színes üvegablakot. És az idén újabb négymilliót várnak Cziffráék, a terem belső felújítására. — És ha mindez még mindig kevés? Nemrég Párizsban hangversenyezett Cziffra György, s a teljes bevétel — Soleilka asz.szony elárulja: kétszázezer frank — az Alapítvány pénztárába folyt be. Január 25-én az Auditóriumban, tehát Senlis-ban adott a mester hangversenyt. . . Mert a kiadás sok, több is, mint sok: rengeteg. Éppen karácsony előtt néhány nappal, december 20-án jártam Senlis-ban. Hangverseny volt akkor is, egy kisfiú zongorista, Eric Astoul és egy kislány hegedűs, Florence Karquel szerepelt, és az Auditorium első széksoraiban a senlis-i árvaházból való gyermekek ültek. Az ő javukra rendezték a hangversenyt; a színpadon, a zongora előtt álló karácsonyfa tövében felhalmozott ajándékokat ők kapták meg. A pénztárban Madame Cziffra ült, ő árusította a jegyeket, s akik megvették, többségükben az Alapítvány legaktívabb pártoló tagjai voltlak. Ök eljönnek Senlis-ba, ha ösztöndíjas-hangverseny van, ha karácsonyi ünnepség; de nemcsak Senlis-ba követik Cziffráékat, hanem ez a harminc-ötven ember itt van nálunk, a tavaszi fesztiválokon, ha Cziffra György vagy ösztöndíjasai Magyarországon szerepelnek, és ott vannak New Yorkban is, ha ott hirdetnek Cziffra-hangversenyt. — Ök állandóan itt vannak körülöttünk — súgja oda Cziffra György, miközben a közönség a kis Ericet ünnepli —, ha kell, pénzt adnak, ha kell, felmossák a követ, ha kell, csomagolják a karácsonyi ajándékokat. . . És közben tapsol, tapsol. így még akkor sem láttam örülni a sikernek, amikor ő maga aratta. Azután szünet következik. A kicsiket, a kamaszokat név szerint szólítják ki a csomagért, amit — két puszi kíséretében — Soleilka asszony 'ad át. Most van rá időm: körülnézek. Egymás után fedezem föl az ismerős arcokat: velük tavaly már találkoztam Sopronban, tavasszal, amikor Cziffra György és ösztöndíjasai ott koncerteztek. Beleolvasok a „Calendrier Fondation Cziffra”-ba is, amely sorolja az Alapítvány fontosabb rendezvényeit 1986-tól 1990-ig. Magyarország minden esztendőben többször is szerepel benne. Az idén például: ösztöndíjas koncert Budapesten, a Tavaszi Fesztiválon; júniusban Senlis-ban Magyar Napok; augusztusban mesterkurzus Keszthelyen . . . A koncertnek és a karácsonyi ünnepségnek vége. A gyerekek könyökig turkálnak a zacskókban, az ajándékok között. Pulóver, méretre kötött, játékok, csokoládé, tranzisztoros rádió — ez rejlik mindegyikben. S amit a gyerekek még nem tudnak, otthon, vagyis dehogy otthon, hanem az árvaházban még két színes televízió is várja őket. A közönség szedelőzködik. Ekkor fedezem fel Rosemary Mouniét, a muzeológust. Vele is Sopronban ismerkedtem meg és barátkoztam össze tavaly. Látja a kezemben a naptárt, a ,,Calendrier”-t. — Látta? —- kérdi. — Láttam — felelem. — Megyünk ám az idén is Cziffráékkal! — mondja. — Au revoir en Hongrie! GARAMI LÁSZLÓ 9
