Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-03-07 / 5. szám

KÉT ÉVFORDULÓ

A jeles jubileumot ünneplő két egyesületet alig ötven kilométer választja el egymástól. A kis távolság azonban nem csak viharos tengerszorost, hanem országhatárt is jelent.

A lundi ülésen

A koppenhágai kikötőből a fflámyashajó jó félóra alatt ér Malmőbe, innen csalk egy ugrás (persze svéd léptékkel mérve ugrás) Lund, az ódon, nyolcvanezer lakosú város, amelynek magyar egyesülete éppen 30 éves. Svédországban, a külügyminisztériumban kapoítt adatok szerint, 15 ezer 800 maigyar él, és a lundiak becslése szerint ebben a déli városban és a szomszédos Malmőben két és félezren találtak lakhelyre. Hogy miért ilyen sokan? Tóth Ferenc, a Lundi Magyar Kultúrfórum agilis vezetőségi tagja szerint errefelé barátságosabb, talán európaibb is, de mindenképpen kevésbé hideg az éghajlat, mint az északabbra levő fővárosban. (Svédország „népszerűségének” nyitjához a stokcholmi beszélgetések adták a kulcsot. Igaz, ma már megszűnt a régi feszítő munkaerőhiány, de a széles körű szociális gondoskodás és a gazdasági jólét ígérete okán az ország kívánatos célpontja a bevándorlásnak — hiába is próbálnak ennek gátat vetni.)

Lundba korábban értkezünk, a vezetőségi ülésig még jó egy óránk van. Megnézzük hát a híres székesegyházat, a csodálatos középkori órát és a csaknem évezredes faragott köveket az altemplomban. A távolságok itt, ebben a különös áhítatban (amelyet egy alkalmi diákkórus ősi, szomorú dalai csak fokoznak) zsugorodni látszanak, elvesztik értelmüket. Feljegyezték a krónikák: a lundi altemplom építője ugyanaz a mester, aki a pécsi székesegyház öthajós altemplomát álmodta meg a XI. században. Vajon milyen megpróbáltatásokat jelentett számára a boszszú út? Ma a kultúrák ..közlekedése” jóval egyszerűbb — lehetne mondani, ha nem tartana vissza az óvatosság. Mert hiszen számos példa mutatja, hogy magyarnak maradni, a gyökerekkel törődni — ez elsősorban belülről fakadó elhatározás kérdése. (Aminek a megvalósítása, tegyük hozzá, Svédországban talán egyszerűbb, mint sok más helyütt a világban, hiszen a jogi keretek mellett jelentős anyagi eszközök is segítik a kultúra megtartását. Feledhetetlen élmény volt a találkozás a magyar gyerekekkel a Stockholm környéki Fittja általános iskolájában. Kint születtek már, de ízesen-szépen beszélik a magyart. Az iskolában ugyanis, élve a törvény adta jogokkal, heti két órában gyakorolhatják az anyanyelvet, és ugyancsak két órán át a különböző tárgyakat, korrepetálják velük magyarul.)

A lundi magyarokat 1957 tavaszán ugyanaz hozta össze, mint mindenütt másutt a klubalapító sorstársakat. A valahovátartozás és a megőrzés szándékából fakadó elhatározás a szilveszteri bálon született, s néhány hónap múltán ötven taggal megalakult az egyesület. Az „alapító atyák” közül a mostani vezetőségi ülésen csak egy volt már jelen (ő sem alapító „atya”, hanem „anya”): Paska Ottóné. Ó is mesélt azokról a hullámzásokról, fölfutásakról és apályokról, vissza csúszásokról, amelyek a munkát jellemezték. A klubban az élet az első tíz évben volt igazán szervezett, rengeteg előadást tartottak. Az 1963-as amnesztiarendelet megosztotta a tagságot, kialakult két tábor, a „te ... hazajáró” (a pontok helyére tetszés szerinti csúnya szó helyettesíthető be) és a „te ■.. ittmaradó”. 1972—73-ban a széthullás küszöbére jutottak.

Mikor következett be a reneszánsz, az újjáéledés? Erre nem sikerült pontos választ kapni. Egyszerűen elkezdődött, majd erősödött ez a folyamat, ahogyan a hazajárás mint megosztó téma megszűnt.

Vessünk egy pillantást a mára! Minden hónap első vasárnapján találkoznak a helyi nagyon szép kultúrházban. (Itt akár újra viszszakanyarodhatuiík a „svéd rendszerhez”. A ház hat helyi kultúrközösségé, lakbért is fizetnek érte. de a városi tanácstól kapott támogatás éppen fedezi a kiadást.) A programot a gyerekek kezdik bár ahogy kitűnt a szavakból, most eppen valamiféle korábban nem tapasztalt átmenettel kel) megbirkózniuk. A gyerekek ugyanis „kinőnek” a kultúrházból (hogy majd később, évek múlva újra „belenőjenek”), az unokák érkezése viszont épp hogy kezdődik. Este hat órakor filmbemutató van, általában a Stockholmi Kultúrklubtól vagy a Magyarok Világszövetségétől érkezik tekercs. Ezen kívül rendre megünneplik a jelesebb évfordulókat, van négy báluk (a húsvéti, a pünkösdi, a Katalin és a szüreti), a gyerekeket pedig meglátogatja még a nyuszi és a télapó is.

Lehet, hogy a kultúra iránti fokozott érdeklődés összefügg az elnök személyével. László Katalin, aki 17 éve él Lundban, 7 éve áll az egyesület élén, korábban a kolozsvári színiház művésznője volt. Halk céltudatosságát érzékelhetően igénylik-tisztelik a többiek.

Ahogy így utólag átlapozom a jegyzetfüzetet, szembetűnik a beírás: „jókedvű társaság”. S nem csupán azért jókedvű, mert a klubhelyiségben a hazai lapok, a jó erős fekete mellé néhány üveg bor is került az asztalra, vagy mert sűrűn élcelődnek. Derűsek ahogyan beszélnek önként vállalt munkáikról, terveikről, és még akkor is, ha panaszkodnak. Mert panasz is volt, például (elnézést a „hazabeszélésért”) a Magyar Hírek terjesztésére, postai pontatlanságokra. Kuntz Andor, a szomszédos kristianstadti egyesület vezetője (a szervezet negyven magyart fog össze), pedig elmesélte : Magyarországról szóló előadásához diákat kért az egyik hazai idegenforgalmi vállalattól. Kapott is szürke, használhatatlan képeket, míg a svédek az ő közreműködésükkel épült büki gyógyfürdőről gyönyörű prospektust küldtek. Miért van ez így? — kérdezte, s bizony az itthonról érkezett vendég sem tudott elfogadható választ adni arra, hogy miért nem segítjük jobban áldozatkész, önkéntes követeinket. Ne lepődjünk meg viszont, ha a svédországi magyar tankönyvben ez áll: „Magyarországon láthatsz pusztát, de a csikósok már biciklin közlekednek”. A klubvezetők ezt nevetve mesélik — de azért bosszankodnak, és persze igyekeznek, hogy változzon ez a kép.

Az Öresund tengerszoros túlpartján a koppenhágai testvéregyesület tagjai szintén büszkén vállalják a magyar hír öregbítésének feladatát. Mangold Gyula, a Dán—Magyar Filmklub elnöke, egy másik egyesületnek is a motorja. Ennek gulyáslevesklub a neve, tagjai pedig prominens dán gazdasági szakemberek, művészek, akik évente egyszer fölkerekednek, hogy „megkóstolják” Magyarországot. Mangold úr (aki idegenforgalmi szakember, a magyarországi utazások értő szervezője) nem csupán a hagymát, a paprikát, a sót, a húst és a zöldséget adagolja ügyesen: két mélytányér között a vendégek azt is fölfedezik, hogy Budapest patinás, szép hagyományokkal és gazdag mai kultúrával rendelkező európai főváros.

Ami a filmklubot illeti, aktivitásának bemutatását mindennél jobban segíti, ha röviden felsoroljuk az 1986-os második félévi programot. Augusztus 15. a Rajkó-zenekar fellépése; szeptember

6. filmvetítés, István a király; október 5. magyar művészek szereplése; november 13. bingójáték; november 29. bál; december

7. Mikulás; december 10. filmvetítés, a Kanadai randevú bemutatása.

A klub március 15-én tízéves. Hogyan jött az alapítás gondolata?

— A gondolat régebbi — meséli Mangold Gyula. — Az az ötletem támadt, hogy jó volna magyar filmeket vetíteni, és meghívni rá az itteni magyarokat. Dániában mintegy kétezer-ötszáz magyar él, 1956-ban az ország ezer embert fogadott be.

Az ötlettől a megvalósulásig

4-5 esztendő telt el.

— Mint a nevünk is mutatja — folytatja Mangold Gyula —, elsődleges feladatunknak a magyar filmek vetítését tartjuk. Évente hat bemutatónk van. Ezen kívül hat klubestet is rendezünk, szervezünk autóbusz-kirándulást is, 1986-ban a villamos múzeumot néztük meg Koppenhágától negyven kilométerre. Errefelé a villamos már múzeumi darab. Rendezünk még két bált is, tavasszal a batyusbált. ősszel meg a gulyásbált. (Tehát nemcsak a Magyar-14