Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-03-07 / 5. szám
ken a gyerekek maradandó élményt adó módon találkozhatnak nemzeti múltunk értékeivel, a hazaszeretet, a szülőföldhöz való ragaszkodás fogalmával. Az iskola csodálatosan szép díszterme kitűnő lehetőséget kínál kiállítások megrendezésére, „rendhagyó” órák tartására. A mostani címe: Atlantisz harangoz. Erdély népművészetét mutatja be dr. Zólyomi Gergely Valéria magángyűjteményéből. Álljon itt a címet adó Reményik Sándor vers: „Mint Atlantisz, a rég-elsüllyedt ország / Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. / Elmerült székely faluk hangja szól / Halkan, halkan a tengerfenéken. / Magyar hajósok, hallgatózzatok. / Ha jártok ott fenn förgeteges éjben; / Erdély harangoz, harangoz a mélyben.” A megnyitó ünnepségen a diákok mellett igen sok érdeklődő vett részt. Ami a belépő elé tárult, az szavakkal nehezen visszaadható. Ott érezhettük magunkat a Körösök, az Aranyos, és Torockó vidékén, a Maros mentén, a Mezőségben, Csík-, Udvarhely-, és Háromszék megyékben, a Gyimesek völgyében és a Moldva nyugati részén. Tornyay József szavai jutnak eszünkbe: „A népművészet az ember rögzített múltja.” Máténé dr. Szabó Mária megnyitójából megtudtuk: ki is az a mellette álló, székely viseletbe öltözött mosolygós asszony, akinek mindezt köszönhetjük. Dr. Zólyomi Gergely Valéria „egyszemélyes intézmény.” Mint körorvos ismerte meg és járta be Erdélyt, szűkebb pátriáját és gyűjtötte össze a szebbnél szebb varrottasokat, szőtteseket, viseleteket, használati tárgyakat. Közben meg is tanulta jelentésüket, készítésüket, s úgy érezte, mindezt tovább kell adnia. Így lett az orvosból szakkörvezető, kézimunka tanító, vagyis 4 1. A kiállításnak otthont adó díszterem 2. Hímzett, varrott párnák veszik körül a székely harisnyát és csizmát 3. Egy különlegesen szép darab a hímzett szűr 4. A gyerekek meg is ta nulják a szövést 5. A hires madaras köcsögök, tányérok 6. Szőttesek több tájegységből FOTO: GABOR VIKTOR ® ;a nép művészetének állhatatos népszerűsítője. Ma a Győr-Sopron megyei Csornán él. A népművészet egykor szerves része volt az emberek mindennapjainak — közösségi művészet volt. Nem zsűri döntött e művészet felett, hanem egy közösség. Amikor Máténé dr. Szabó Mária felhívta a figyelmünket arra, hogy az itt látható legrégibb darabok akkoriban készülhettek, amikor Petőfi ebbe az iskolába járt, izgatott beszélgetés indult meg a jelenlévő gyerekek között, hogy melyek lehetnek azok? Ä kiállítás-megnyitó bensőséges hangulatához a Tátika együttes kitűnő műsora is hozzájárult. Bodza Klára népdalénekes zeneiskolai növendékeiből szervezte meg az énekes-zenész csoportot. Az értő kalauzolást dr. Zólyomi Gergely Valériától kaptuk: — Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni: amit itt látunk, kollektív munka. Az ötlet a lelkes, kitűnő tanároktól származik, akik a gyerekek segítségével csodákat műveltek. A rendezés az ő érdemük. A tanári munkáról mindent elárult nekem az, hogy ezek a gyerekek versengtek egymással: ki jöjjön a hét végén segíteni. A gyűjtemény anyaga több megyéből, tájegységből való, a lelőhelyeket több száz kilométer választja el egymástól. Azonban a minta felépítésében, a díszítő motívumok elnevezésében, színezésében, az alapanyag szövésében azonosságot fedezhetünk fel. Ez a közös gyökeret, a közös múltat igazolja. A kézimunkák, szőttesek jól szemléltetik népünk gazdag fantáziáját, biztos művészi ösztönét, azt, hogy milyen mesterien és tökéletesen tudják összeegyeztetni a célszerűséget a művészi szemponttal. Nem minden tökéletes, ami népi eredetű, de a népi ízlés ritkán téved. Amit a nép megfelelőnek, szépnek, jónak, célszerűnek tartott, azt őrizte meg, azt tökéletesítette, s adta tovább. — Ezek a szokások szinte teljesen eltűntek mára . . . — A kézimunka-kultuszban valóban megtorpanás volt észlelhető századunk közepén. Ezt sajnos követte a népviseletek eltűnése, illetve megfogyatkozása, mellőzése. Talán a néprajz megszállottjainak, a gyűjtők fanatikus munkájának is köszönhetően ez a negatív folyamat megfordult, s ma túlzás nélkül, csodálatos megújulás szemlélői lehetünk. Az ifjúság megszívlelte az elődök intelmeit, keresni-kutatni kezdte a népi alkotásokat, s megőrzi, tán tovább is adja, amit talált. — Mi a célja ezekkel a kiállításokkal? — A szívügyem és egyik célom: a hagyományőrzés. A munkák láttán megérthetünk valamit ennek a népnek — saját népünknek — az életéből. A hímzések tették messzeföldön híressé Kalotaszeg asszonyait, akik főleg az írásos, szálánvarrott és vagdalásos kézimunkákat készítették. A széki (Kolozs megye) mintavilágot a „gránátalmás” párna képviseli. Torockószentgyörgyről való a régi szálánvarrott „liliomos-bölcsős” falvédőrészlet. Tordaszentlászlóról a szőttes lenabrosz. Marosvásárhely közelében találjuk a híres kézimunkázó falvakat: Magyarót és Marosvécset. Innen való Székely Erzsébet mintakendője 1915-ből. Háromszék megyéből Szerutkatolnáról az „ablakos” mintájú sötétkék-fehér abrosz a negyvenes évek elején egy néprajzi pályázaton díjat nyert. A Mezőség kézimunkáiról keveset írnak, beszélnek, pedig piros vagy fekete kisírásosan varrt kézimunkáik mintavilága ősrégi eredetű. A csíki gyűjtemény fontos darabjai a fesítékes, rakottas gyapjúszőnyegek, falvédők, a gyapot-, a kender-, lenabroszok, kenyértartók, törülközők. A gyimesi csángó gyűjtemény legkedvesebb darabja a menyasszonyi ing, amelytől az asszonyok nem váltak meg életük során. Kevesen tudják, hogy a csángó menyasszonyi ing úgy készül, hogy azt senki sem láthatja. A minta így nem lehet teljesen azonos a máséval. Foki Tamás történelemtanártól arról érdeklődtem, mi lesz majd az ünnepélyes megnyitót követő hétköznapokon? — Szeretnénk, ha a gyerekek megismerkednének a szövés, a különböző hímzések, a faragás alapjaival. Beülhetnek a szövőszékhez, használhatják a különböző szerszámokat, és miközben játszanak, megtanulják és megszeretik ezt a csodát, amit népművészetnek nevezünk. — Betérnek-e az érdeklődők a kiállításaikra az utcáról is? — Igen! Most is odajött hozzám két hölgy, elmondták, hogy budapesti ismerőseik hívták fel a figyelmüket erre a kiállításra. Egyébként Kanadából látogattak haza és ennek az iskolának a diákjai voltak. Z. K. 9