Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-02-21 / 4. szám
Migyarországon az 1970-es évek második felétől nem regisztrálják az öngyilkossági kísérleteket. Az utolsó adatok szerint a kísérletek száma körülbelül ötszöröse volt a halállal végződő esetek számának. Ma a szakemberek még magasabbra becsülik ezt az arányt, vagyis több tízezerre tehető évente az öngyilkossági kísérletek száma. Mielőtt bárkinek is eszébe jutna a „sikertelen” öngyilkossági kísérletek hallatán legyinteni, mondván, nem kell azokat komolyan venni, elmondjuk, hogy akik önkezük által haltak meg, többségükben már korábban is elkövettek — egy vagy több alkalommal — öngyilkossági kísérletet. Ezért lenne olyan fontos a kísérletezőkre odafigyelni, segíteni nékik, megmenteni őket. Hazánkban ez a tevékenység viszonylag újkeletű. A Fővárosi Tanács Korányi Frigyes Kórházában például mindössze négy éve működik az úgynevezett krízis intervenciós osztály, ahol pszichiáterek, pszichológusok és szociális gondozók fáradoznak azon, hogy megmentsék az öngyilkosságtól a válságba jutottakat. Évente ötszáz beteg fordul itt meg, de többen is lennének, ha ezt a 24 ágyas osztályt az igények szerint bővíthetnék. Reggel nyolc óra. A krízis intervenciós osztály folyosóján már vágni lehet a füstöt. Az asztaloknál üldögélő betek gek élénkek, hangulatukból nemigen lehet arra következtetni, hogy egyik-másikuk éppen öngyilkossági kísérleten esett keresztül. A lányok, asszonyok összebújnak, sugdolózna'k, nevetgélnek, mintha örök barátság, egy nagy közös titoik kötné össze őket. Egy harmincas, betegesen sovány fiatalember pedig már sokadszor meséli el megcsalatásának történetét. Betegtársai láthatóan kívülről ismerik az esetet — gyorsan otthagyják az asztalát, így jobb híján hozzám, az idegenhez fordul: — Képzelje csak el, úgy ért engem az egész, mint derült égből a villámcsapás. Semmit sem sejtettem, soha nem gyanakodtam. Péntek este megyek haza a munkából és nem találom sehol a feleségemet. Elvitte magával a gyereket is, a kétéves fiamat. Visszaköltözött az anyjához. Nekem csák cédulát hagyott a konyhaasztalon: „Nem akarok veled élni, mást szeretek.” Persze, nem hagytam annyiban a dolgot, utánamentem, könyörögtem neki, hogy jöjjön vissza, de hallani sem akart róla. Aztán követeltem, legalább magyarázza meg, miért azt a másik férfit szereti? Miért jobb neki azzal a másikkal? Erre azt felelte, hogy nem is jobb, csak más és érdekesebb. Hát teljesen megállt az eszem! Egy felnőtt nő, egy huszonkét éves asszony, egy anya így beszéljen! Rávágtam az ajtót és hazamentem az üres lakásba. Útközben vettem egy kis sört, azzal vettem be az anyámtól ránk maradt gyógyszereket. Mit tudom én, mik voltak, csak nyeltem egymás után, hogy minél előbb meghaljak. Három órával később már a kórházban voltam. A feleségem mégis hazajött utánam, ő hozatott be a mentővel. Kimosták a gyomromat és másnapra csak a szégyen, meg a bánat maradt. Ezen az osztályon foglalkoznak velünk, sokat beszélgettek velem is- A pszichológusnőnek az a véleménye, nem lett volna szabad ennyire kétségbeesni, hiszen még a házasságom is jóra fordulhat, meg aztán ott van a fiam, őt fel kell nevelnem, neki szüksége van rám. Csak tudja, az egész úgy ért engem, mint derült égből a villámcsapás . .. Péntek este megyek haza a munkából... Csinos, talpraesett, fiatalasszony, láthatóan mindenütt hamar feltalálja magát. Amióta benn fekszik az osztályon, már megszervezte a kávéfőzést, a közös bevásárlást a kórházi büféből és mindig mindenkit kisegít cigarettával, az elesettebb betegeket istápolja. Civilben mérnök, egy ötéves ikerpár édesanyja, férjével szépen élnek. — Nem holmi szerelmi ügy miatt kerültem ide — mondja önérzetesen- — Rendezett családban élek, egy munkahelyi konfliktus miatt borultam ki. De ahhoz, hogy mindent megértsen, élőiről kell kezdenem. A férjemmel együtt jártunk egyetemre. Évfolyamtársak voltunk. ötödévben házasodtunk össze. Ugyanahhoz a vállalathoz kerültünk dolgozni. Aztán én szültem és otthon maradtam a gyerekekkel, férjem pedig szépen emelkedett a hivatali ranglétrán. Amikor lejárt a szülési szabadságom, nem akartam a régi munkahelyemre visszamenni, mert a férjem lett volna a főnököm. Nem a férjem miatt, vele jól kijöttünk. De tudja hogy van: nem egészséges az ilyesmi. Hirdetés útján ikerestem magamnak állást. Az első helyen két hónapig bírtam, a másodikon hat hónapig. A harmadiknál úgy éreztem, megmaradok, mert gyorsan befogadtak, eleinte jól éreztem magam. Talán nem is lett volna semmi baj, ha nem betegeskednek annyit a gyerekek. Férjem fontosabb állásban dolgozik, többet is keres, nem kívánhattam, hogy ő maradjon otthon a gyerékekkel. A nagyszülők még dolgoznak, hát rám hárult a betegápolás. A kényszerszabadságok után azonban olyan fagyos légkör fogadott az irodában, hogy sokszor majdnem elsírtam magam. Férjem azzal vígasztalt, értsem meg a munkatársaimat is, hiszen közben helyettem dolgoztak. Értsem meg őket, ha haragszanak. Amikor folyamatosan tudtam dolgozni, minden erőmet beleadtam a munkába, megpróbáltam pótolni a mulasztást és azt is megcsináltam, amit nem kértek- Hál ez lett a vesztem. A nagy igyekezetben ugyanis észrevettem, hogy bizonyos dolgok nem mennek egészen rendben a vállalatnál. Egy nap bekopogtam az igazgatóhoz, azt hittem, örül, ha figyelmeztetem a hibákra. De alighogy belékezdtem a mondókámba, felállt és ajtót mutatott. Közben kiabált: „Magát semmire sem lehet használni, a maga gyerekei mindig csúcsidőben betegednek meg, örüljön, hogy megtűrjük és még az orrát a más dolgába üti... ” Talán maga sem hiszi el nekem, de nem ettől az igazságtalan sértéstől borultam ki, hanem attól, hogy teljesen értelmetlennek láttam az életemet. Tudja, az egyetemen én mindig sokkal jobban tanultam a férjemnél. Persze az nem számít, de a férjem is állítja, hogy vannak olyan képességeim, mint neki. Egyszer valakivel beszélgettem erről és RÚT ÉLET ÉS SZÉP HALÁL? az illető azt mondta, hogy az az én bajom, hogy irigykedem a férjem karrierjére. Dehát ez őrültség, hiszen szeretem és örülök, hogy legalább neki sikerült értelmes munkát találnia és elismerik. Csak tudja, olyan értelmetlen és céltalan az életem. És cél nélkül élni olyan fárasztó ... A krízis intervenciós osztály dolgozói nemcsak az itt fekvő betegeket kezelik; ellátják az ambuláns rendelést is és konzíliumot tartanak a baleseti belgyógyászaton. Tulajdonképpen ez utóbbi azt jelenti, hogy az öngyilkosságot megkísérelt betegek sorsáról döntenek. Arról, hogy amikor már túl vannak a közvetlen életveszélyen, haza lehet-e engedni őket, vagy újabb kísérlettől kell tartani. A tévedés végzetes lehet: az újra kísérletező életébe kerülhet. Dr- Strohmayer Hanna pszichiáter a konzíliumon új betegekkel beszélget. H. néni tíz éve nyugdíjas és tulajdonképpen egyedül él. Néhány hónapja azonban a fia és a menye egy időre odaköltöztek hozzá, a másfélszobás kis lakásba, csak arra az időre, amíg sajátjukat tatarozzák. — Drága Doktornő, engem nyugodtan haza engedhet, már nagyon megbántam, amit tettem —, mondja H. néni. — Nem is tudom, miért csináltam, mégegyszer ilyet nem tennék. Csak a fiaméknak okoztam sok kellemetlenséget. Hogy miért tettem? Erről nem akarok beszélni. Tessék elhinni nekem, nem volt semmi komoly okom arra, hogy meghaljak. Nem is tudom, miért nem dobtam ki azokat a régi gyógyszereket, akkor nem tudtam volna mit bevenni. Egyébként éppen itt van a menyem, így tőle is megkérdezheti, hogy nem volt okom rá- Tessék csak behívni! — Drága Doktornő! Ha nagyon szépen megkérem, itt tartaná az Anyukát? Ha még négy napig maradhatna, addig elköltöznénk tőle és nem lenne semmi zűr — mondja a tenyeres-talpas fiatalasszony, H. néni menye. — Én nem is tudom, miért tette ezt velünk az anyósom. Higyje el, nem volt közöttünk semmiféle szóváltás. Én úgy bántam vele mindig mint a hímes tojással, mert tudtam, hogy könnyen megsértődik. Még a fiát is mindig csitítottám, ha összekaptak egymással. Egész egyszerűen nem tudjuk elképzelni, miért tette. Biztos csak azért, hogy ránk ijesszen, mert ugye nincs elég bajunk, még egy ilyen cirkusz hiányzik az életünkből. Tegnap aztán végképp semmi különös nem történt nálunk, egy hangos szó sem hangzott el. El voltunk foglalva mással. Előző nap ugyanis az én édesapámmal veszekedett a férjem. Igaz, egy kicsit goromba volt vele. Dehát az én apámmal így kell bánni, mert egyébként a fejünkre nő. Rosszul is lett az apám és be kellett vitetni a kórházba, mert neki már korábban is volt egy infarktusa. Szóval, azt sem tudtuk hol áll a fejünk, erre fogja magát az anyósom és beveszi azokat a régi altatókat. Csakhogy bennünket bosszantson! Drága Doktornő, ugye még négy napig itt tartják? Aztán eltűnünk az anyósom lakásából. Kérem a következőt! — szól ki az ajtón Strohmayer dokornő. s egy negyvenes, szakállas férfi lép be pizsamában. “ — Lehet kérdezni! — mondja, amint ledobja magát a székbe. — Kérem mesélje el nekem, hogy történt ez az eset! — Maga már a negyedik, aki ezt kérdezi. De ha akarja, elmondhatom megint. Meg ... őrült, aki halni vágy, még a rút élet is szebb, mint a szép halál" (Euripidész) 10
