Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-27 / 26. szám
RÁTONYI RÓBERT Eg/ népszerű svéd, aki mag/ar Nemrég Stockholmban vendégszerepeltem és az ott töltött két hét alatt alkalmam volt megismerkedni a svéd színházi élet néhány kitűnőségével, színészekkel, rendezőkkel, muzsikusokkal. Mindez már megérkezésem estéjén elkezdődött, amikor a Siemens művek művészbarát Neufeld Róbert mérnöke, negyven személyes fogadást rendezett lakásán a kedvemért. Neufeldről el kell mondanom, hogy igencsak „prózai” foglalkozása mellett, minden alkalmat megragad, hogy művészek között lehessen. Ö maga verseket ír és operai énekhangja van. Baráti köréhez tartozik sok svéd muzsikus, író és színész. Ezek közül jó néhányan ott voltak azon a bizonyos estén, ahova egyszer csak betoppant egy jókiállású, széles mosolyú, joviális fekete fiatalember, akit az egész társaság kitörő örömmel fogadott és rögtön megállapíthattam (mint később számos alkalommal, amikor társaságában színházakat és színészeket látogattam meg) hogy nagy népszerűségnek örvend. Ki lehet ez a fekete hajú svéd, aki amikor megállt előttem, így mutatkozott be: Áttilá Vajk. Aztán nevetve így folytatta: — Ha most itt lenne a mamám nagyon haragudna, hogy így mutatkoztam be Neked, hiszen ahányszor csak eljön hozzám látogatóba Svédországba, mindig rámpirít; „Miért nem használod a becsületes magyar nevedet, hogy Vajk Attila, minek vájkázol meg átillázol és miért kell a vezetéknevedet a keresztnév mögé tenni?” Dehát mit tegyek, ha egyszer itt élek és a svédek ebben a sorrendben ejtik ki a nevemet és át mondanak „a” helyett, mert az „a”-t nem tudják kiejteni. De azért mindenki tudja, hogy magyar vagyok, noha szerencsére nem a kiejtésemről, mert akkor nem tudnék boldogulni a szakmámban. Miután mindezt egy szuszra elhadarta, valaki belekarolt és egy pillanat alatt a társaság központja lett. Én a házigazdához fordultam: •— Mi a foglalkozása ennek a fiatalembernek? — Színész és műfordító. — válaszolt Neufeld. — Ha kíváncsi vagy rá és jobban meg akarsz ismerkedni vele, meghívom holnap délutánra, így majd nyugodtan elbeszélgethettek. Ö is örülne és azt hiszem számodra is érdekes lenne, amit mond. Másnap megtörtént a találkozás és miközben a görög származású gyönyörű Mária, Neufeld barátom felesége, a svéd és a görög konyha remekeiből feltálalta a vacsorát, már faggattam is Vajk Attilát. — Mióta élsz Svédországban? — 1968 óta. — És azelőtt? — Pesti gyerek vagyok. Érettségi után jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, ahová azonnal felvettek. — Milyenek voltak a főiskolai éveid? — Erről igazán csak szép emlékeim vannak, márcsak azért is, mert Várkonyi Zoltán volt az osztályfőnököm és olyan osztálytársaim voltak, mint Béres Ilona, Torday Teri és Halász Jutka. Elnézést, hogy csak a hölgyeket említem, de mindig elfogult voltam a női nemmel. — Főiskola után hova szerződtél? — Szolnokra. Rövid időt töltöttem ott, de ahhoz éppen elég volt, hogy elégedetlen legyek azokkal a feladatokkal, amik ott jutottak számomra. Ügy hittem, többre vagyok képes és megkíséreltem más színházaknál szerencsét próbálni. Hogy finom legyek, nem kapkodtak értem. Én pedig karriert akartam csinálni, így elhatároztam, hogyha másként nem megy, nekivágok a világnak. — így kerültél Svédországba? — Előbb Olaszországba. Néhány nap után rájöttem, hogy itt se könnyű megkeresni a mindennapi makarónira valót. Szerencsémre valahol összeakadtam a magyar származású híres szobrászművészszel Amerigo Tot-tal, aki elhelyezett a filmgyárban. Dino De Laurentis és Zefirelli filmjeiben kaptam apróbb szerepeket, de nem jelentettem konkurenciát se Gassmannak, se Mastroianninak. Arról nem is szólva, hogy lírai alkat vagyok, de abból a kevés lírából amit fizetségként kaptam, sehogyse tudtam megélni. Gondoltam, elmegyek Svédországba, az mégiscsak egy gazdagabb ország. — Tudtál svédül? — Ha azt mondom, hogy egy szó. sem, már akkor is nagyzoltam. Hanyatt-homlok beiratkoztam egy intenzív nyelvtanfolyamra és miután más dolgom nem volt, tanultam mint egy őrült. Mindez addig tartott, amíg vettem magamnak a bátorságot és jelentkeztem a Norköppingi Városi Színházba színésznek. — Nem voltak nyelvi nehézségeid? — Nekem nem, inkább a kollégáimnak, amíg megértették, hogy mit mondok. Félretéve a tréfát, eleinte olyan szerepeket kaptam, amibe vagy külföldit játszottam, vagy alig kellett megszólalnom. De mégiscsak szerződtettek és én ezt azzal igyekeztem meghálálni, hogy reggeltől-estig tanultam a svéd nyelvet és eljutottam odáig, hogy három év múlva főszerepet játszhattam Max Frisch Biography című darabjában és az akcentusomat sikerült szerepeimben teljesen eltüntetnem. — Meddig voltál Norköppingben? — Három és fél évig. Aztán nagyobb gázsit ajánlottak a Vasterasi Színháznál és odaszerződtem. — Hogy történt? — Egy rádiójátékban igen megnyerte alakításom a rendező. Ulof Strandberg tetszését. Az adás végén ezt mondta: Ha egyszer színházam lenne, magát rögtön leszerződtetném. Mit tesz a véletlen és az én szerencsém? Néhány hét múlva Strandberget kinevezték a Stockholmi Drámai Színház igazgatójának és első dolga volt, hogy engem leszerződtetett. Az ott töltött tíz év alatt nagyon szép feladatokat kaptam. S közben törtem a fejem, miként lehetne a svéd tudásomat felhasználni a magyar kultúra fejlesztésére. — Ekkor kezdtél színdarabokat fordítani? — Igen. Az utóbbi években az én fordításomban mutatták be a svéd színházak Örkény István Macskajátékát, Tabi László Spanyolul tudni kell című vígjátékát és Molnár Ferenc remekét, az Előjáték a Lear királyhoz című egyfelvonásost. Spiró György Imposztorok című színművét a Norvég Nemzeti Színház részére fordítottam le. Legnagyobb örömömre, ezek a darabok nagyon nagy sikert arattak. — Azt hallottam, szívesen szerepelsz irodalmi esteken. — Egyformán szeretek verset és prózát mondani. Sok felkérésem van ilyen előadásokra svéd és magyar nyelven egyaránt. Ez utóbbiakat különösen szívesen vállalom. — Mivel töltőd a szabadidődet? — Hacsak lehet, a családommal vagyok. Feleségem Ingrid, mikrobiológus, fiam Anton-Marcel öt és fél éves. Egyébként színésznek készül és ha mondjuk egy új ját: '< akar kikunyerálni tőlem, akkor azt magyarul kéri. — Társaság? — Nagyon sok svéd barátom van és a szakmabeliek különösen szeretnek. Talán azért mert sikerült megőriznem azt a pesti kedélyességet, ami sehol a világon nem létezik és a svédeknél is hiánycikk. Gyűjtöm a vicceket és imádom mesélni ezeket. Szóval én vagyok az itteni élő Ludas Matyi. — És magyarok? — Sok jó szándékú és művészetszerető magyar él itt Stockholmban. Velük is rendszeresen találkozom. Hogy csak néhányat említsek, a teljesség minden igénye nélkül; Thinsz Géza a költő, Bánki Géza, aki itt a legnagyobb napilapok egyikénél, az Expressennél dolgozik, de sűrűn ír magyarországi újságokba is, Kiss Elemér a nagyszerű hegedűvirtuóz és Bártfay Gusztáv színész barátom, aki szintén itt találta meg a boldogulását, de nagy örömmel vállalkozik szereplésre partnerként minden magyar rendezvényen. — Jársz haza? — Gyakran. Nézd, én svéd állampolgár vagyok, de magyar színész. Aki ugyan svédül játszik, de szívében magyarul él minden szerepe és álmában magyarul mondja a szöveget egy magyar színház színpadán, a magyar közönség előtt. De nem akarok szentimentális lenni, mert az nem illik az egyéniségemhez. Inkább mondok Neked egy viccet. . . Tudod mit? Nem is egyet mondok . . . mondok tízet! — És elmondott vagy tizenötöt. 18
