Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-12 / 3. szám
Szivarfüstös ágyrajáró Ezután már csak pár perc telt el — és következett a tálalás. Zsuzsi maga hozta a két tálat, mindkettőn fedővel, hogy el ne hűljön, amíg a másik az egyikre vár. .. Jól megtermett némber volt ez a Zsuzsi, akinek ízes magyarsága valahonnan a Dunántúlról költözhetett ide. De nem közvetlenül. Itteni nevelésből. Ez a Zsuzsi ugyanis egy tenyeres-talpas koromfekete asszonyság volt. (Csuhaj néni mint árvagyereket karolta föl és állította munkába a vendéglőben.) 3. „Egy téli napon, két óra körül, délben, feljött hozzám a hotelszobámba egy lány”, indul „Az ötpengős leány”, „hogy segítsek rajta valami módon, mert nagy szükségben van. Nagyon egyszerű, barna lány volt, abba a bizonyos filléres nyomorba öltözve, amely kalapot visel és igyekszik fenntartani a polgári külsőt. Látszott rajta, hogy meg van rémülve attól, amit tett. Rettegve ült a szék szélén, görcsösen szorongatta az ölében kopott retiküljét. Nem volt csúnya lány, egy tizenkilenc éves lány sohasem lehet csúnya.” • Szívesen idézném az egész szöveget, egészen végig: „...ment le a harmadik emeletről, a diszes lépcső rézrudak alá szorított szőnyegén . . . Amint az enyém most, neki is nehéz lehetett a szíve, amikor műbársony kabátjában kifelé forgott a porta üvegajtaján.” Az én feladatom azonban itt csak az, hogy a pontosan megadott 3. emeleten a szobát pontosan már én jelöljem meg. A száma, a Royal-szállóban, 374. Ugyanis: Sándor a clevelandi szíveslátásért budapesti viszonzást Ígért. Tavaly a Royalban szálltunk meg, ahonnan ő már régen és örökre elköltözött, még 1942-»ben. Egy este azzal fogadtak a portán, hogy a szobánkat átmenetileg lakhatatlanná tette egy vízcsőrepedés; átköltöztetnek egy szomszédos szobába. A falon, áthurcolkodás közben, láttunk valamilyen emléktáblát, de azt csak másnap reggel vizsgáltuk meg közelebbről. Ez áll rajta: „Ebben a szobában lakott Hunyady Sándor.” Egy kis jóindulattal azt lehetne, sőt azt kel- Jene mondani, hogy Sándor gavallérhoz illő módon gondoskodott — szobáért szobáról . .. Vidéki kis magyar nagyanyám ezt szokta mondani: „Fiacskám, aki későn fizet, még az is becsületes ember.” Sziklay (C. Klay) Andor 1912-ben született. 1935 óta él az Egyesült Államokban. Eisenhower elnök kinevezésével évtizedeken keresztül dolgozott a Külügyminisztériumban. Számos diplomáciatörténeti és nemzetközi jogi kötet szerzője. Lapunkban közölt írását az Amerikai Magyar Népszava és a Szabadság számára készítette. Egy téli napon, két óra körül, délben, feljött hozzám a hotelszobámba egy lány, hogy segítsek rajta valami módon, mert nagy szükségben van. Nagyon egyszerű, barna lány volt, abba a bizonyos filléres nyomorba öltözve, amely kalapot visel, és igyekszik fenntartani a polgári külsőt. Látszott rajta, hogy maga is meg van rémülve attól, amit tett. Rettegve ült a szék szélén, görcsösen szorongatta az ölében kopott retiküljét. Nem volt csúnya lány, egy tizenkilenc éves lány soha nem lehet csúnya. Nyílt tekintetű, sötét szeme volt. De az arcbőrét és a kezét gyászosan megviselte a nyomor. A falusi, krajcáros boltosok leányainak szokott ilyen dagadt pirosra fagyni a keze télen, amikor hajnaltól estig kiszolgálnak a hideg boltban. Eldadogta, hogy erdélyi lány. Egy ismerősének tanácsolta valaki, aki engem is ismer, hogy jöjjön föl hozzám, én is erdélyi vagyok, hátha én tudok rajta segíteni. Minden harmadik szó után elhallgatott, fölállt, bocsánatot kért, mindenáron el akart menni, mint aki a végére ért merészségének. — Betegnek tetszik lenni? — kérdezte szívszorongva. Megnyugtattam, hogy nem vagyok beteg, csak lump. És azért vagyok délután kettőkor még mindig az ágyban, mert világos reggel feküdtem le, addig kártyáztam. A lány ettől a vallomástól is elpirult, mintha valami sikamlós dolgot mondtam volna el magamról. Általában minden nyomasztotta és zavarta. Főleg a szállodai „fényes környezet”, ahogy mondani szokás. Titokban, mély tisztelettel, végigsimított a széke bársonyhuzatán. A szeme teli volt bámulattal. Pedig én nagyon egyszerű szobában lakom. Azonkívül nemrégen ebédeltem, parizert meg almát. A nachtkasztlimra tett tányéron még ott volt a parizerhéj, a levágott almacsutka, az sem igen emelhette a miliőm fejedelmi jellegét. De hát ennek a fagyott kezű lánynak még ez is sok volt. Félt tőlem, tisztelt. Erre, hogy megnyugtassam, régi fogáshoz folyamodtam. Én kértem tőle szívességet: — Nézze, fiam, nem akarok az ágyból fölkelni, ott a pohár a mosdón. Legyen olyan jó, hozzon egy pohár vizet. A lányt mennyei boldogság öntötte el. Szívtépő volt nézni, milyen készséggel rohant a csaphoz, hogy öblítette ki a poharat, hogy hozta oda a vizet az ágyamhoz: — Tetszik még eggyel? — kérdezte rajongva. Nem voltam már szomjas, de hát a kedvéért ittam még egy pohár vizet, hadd érezze segítségének fontosságát. Ezen aztán összebarátkoztunk. Bátrabb lett, beszédesebb. Néhány perc alatt kitárult az élete. A barakkok emléke. Az apja halála. A rokonainak teljes anyagi pusztulása. Most már nincs rokona. Ismerőse is alig. Mindenfélét próbált, hogy megéljen. Ragasztott papírzacskót. Kiszolgált kültelki étkezdékben, egy sajtnagykereskedésben, varrt, mosott, kifutólány volt. De most nincs semmi! Borzasztó! Fogalma sincs, mi lesz a jövő héten, ha így megy. 20
