Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-12-12 / 24-25. szám

V ilágító vízcsöppeket söpörsz le ma­gadról, mikor úszás után kilépsz a tengerből. Friss vagy, feszül a bő­röd, körvonalaid pontosan metszet­tek, akár a táj színképe. Balra, szemhatárig, sötétkék lent, világoskék fent; előtted, szem­határig sivatagsárga, tarka napernyőkkel és bóbitás pálmatörzsekkel; jobbra, szemhatá­rig, olajzöld spanyol hegyek, itt-ott fehéren elővakító kockaház falakkal. És fent minde­nütt a hibátlan világoskék. Árnyék sehol. A boltozat kellős közepéről dől a forróság. Tagjaidat sűrű olajjal kened be, mielőtt elnyújtóznál cigarettád füstjével fodrozva az ég egyhangúságát. Nyitva ha­gyott félszemeddel ezt nézed, meg az orrod hegyét, aminek semmi jelentősége sincsen. Hullámok lódulnak hébe-hóba, nyomukban kavicsok csörögnek s elaprózzák a fürdőzők zsibongásából kiszűrődő monda­tokat. „Súlyos nagy dög volt”, erősítgeti egy édes hang, nyilván tengeralatti kocahalászé. „Meg se kottyant neki a szigony ...” Meg­nézed magadnak a hetvenkedőt, egy feketeszőrös, dülledt szemű férfit, aki éppen újságból hajto­gatott csákót illeszt fejére. Hirte­lenjében alig tudnál különbséget tenni közte s a leírt szörnyeteg között. Puszta véletlen, hogy fegyvere neki volt, nem a másik­nak. De az is lehet, hogy az egé­szet a napilapban olvasta, „Ami­gos”, hallod a másik oldalról, ahol egy izmos katalán legény kuporodik le barátkozás céljából egy táskarádiós francia lány mel­lé. Szépek együtt barnán, érzéki­en, fogsorukat villantva. Á legény horpasza lüktet, átfogja a lány derekát, de ez kiszakítja magát s felugrik. „No amigos”, mondja gőgösen s rádióján felerősítve a paso doblet, elvonul mögötted, hogy arrébb telepedjék. Csak hasra kellene fordulnod, s elnéz­hetnéd ezüsttel hímzett fürdőru­hája feszülését, hátulról a com­bok simaságát, sőt lelki kezeddel előre is nyúlhatnál felmérni a két mell súlyát, tömör­ségét, rugalmasságát. Csak hasra kellene for­dulnod, így biztat egy tétova inger, de hiába biztat. Magadra zárulva pörkölődöl a na­pon, szinte nem is test vagy, de agyagszobor égetőkemencében, egységében mozdulatlan­ná, végső formájában közömbössé merevedő tárgy. Véred mégsem alszik. Rivall a paso doble, szertelen ágaskodása ránt magával hősi és vásári szertartásba. Klarinétok, csörgős do­bok, kasztanyetták hangjára száll az aréna pora, ahogyan tegnap is láttad húszezer fe­szült arc közé vegyülve a torreádorok bevo­nulását, ékes öltönyök pompáját a kakaó- és borotvahirdetések abroncsa alatt. A bátrak csapata volt, igaz, de a tapasztalat s a forma­ságok védelmében. Mit kellett inkább cso­dálni, a paszományos viadort-e, aki cingáran perdül-fordul az egyre rúgtató, de már fára­dó, vérét ontó izomkolosszus szarva előtt, vagy az izgató kínzás évszázados mestersé­gét, amivel a torrerók, pikadorok és bande­­rillerók zeneszóra korbácsolják a bika dühét és rogyasztják izmai erejét, úgy, hogy amikor a díszelnök jelére felujjonganak a halál tak­tusai, a harc el is dőlt, már csak a vörös posztó kényszere kergeti előírt végzetébe a feldúlt állatot? KARÁTSON ENDRE (Franciaország) PASO DOBLE Félre nem nézhet, meg nem futamodhat, ügyeskednie, választania nem lehet. A viadal kezdetén öt-hat kendő is lobogott, ingerlőn, épphogy neki kellett lódulnia, már meg is fu­­tamodtak; egyetlen úr volt az arénában, s szinte megalázónak érezhette, mikor a két pocakos pikador előreimbolygott bekötött szemű, paplanba csomagolt gebéjén. Mégis, hátába ekkor beledöfött a lándzsa s túrta a sebet jó fél percig, miközben ő a ló hasát ök­lelte kegyetlenül, utána pedig a lapockájára patakzó vér elmosta az első győztes lendüle­tet. Fújt, rontott, kapált most is, de tüdeje zi­hált, rúgtatásai lassultak, s a banderillerókat, akik kék, fehér és zöld bolyhokkal díszített szigonyaikat bőre alá verték, nem kergette még a vészkijáratokig sem. S amikor szeme elborult, s a talaj, mint a tenger, megingott patái alatt, amikor a lángfájdalmú szúrások parazsas lüktetéssé tompultak, s legjobb lett volna valami távoli rét harmatjára bicsakla­­ni, akkor termett előtte csípőre tett balkéz­zel, jobbjával a legerősebb posztót tartva a matador, s arca magabiztos volt és kemény, mint a kard pengéje. Harc helyett haláltánc kezdődött, az egyik vezetett, a másiknak csu­pán követnie kellett. Lassú és kéjesen rezgő most a paso doble, hívogatva csörrennek a dobok, felelnek az ide-oda görgő kavicsoknak. Mélyet lélegzel, ahogy szíved átveszi az ütemet, ujjaid apró vonaglásokkal fúródnak a homokba. Bőrö­det hol itt, hol ott bizsergeti a forróság, kiüt­köznek az első verejtékcseppek, szemedet felnyitod, hogy ráfeledkezzél a kék végtelen­re. Előtted magasodik a katalán legény, ki előre nyomulva a te vonaladig, ragadozó­ként figyeli a rádiós lányt. Mellizmai bronz­vértként csillognak, lábikrái feszesen egy­máshoz zárva. A lány, akit nem látsz, nyil­ván haját igazítja, időnyerésre ez a legalkal­masabb. Itt még nincs eldöntve semmi, tán­cos egyensúlyban állnak az esélyek, bárhová dőlhet a mérleg nyelve. A tánc udvariassága ez, szabadságában több, mint a dél rejtélye, melyből a napnak hanyatlania csak egy irányban adatik meg. Szaporázott lépés elő­re, szaporázott lépés hátra, merre tart a paso doble? Hollé! Rikoltott a tömeg, mi­kor a torreádor megperdül, s a fe­kete test hóna alatt először elzú­dult. Az árnyék pontosan az aré­na közepét metszette, ott a nap­nak engedte át helyét; ideiglene­sen persze, mert nesztelen kú­szással komor foltját egyre ter­jesztette, ahogy az alvadó vérfolt hódított a bika lapockáján. Hol­lé! ordított a tömeg, s a torz tánc­ban egybekeveredett az ezüsttel hímzett selyemöltöny, a sebektől tarjagos, fekete bőr s a posztó hi­valkodó vöröse. Úrrá lett rajtad is az izgalom, súlyok nyomták össze gyomrodat, halántékodat, torkod kiszáradt, s válladat te is rántottad a torreádorral, mikor már-már úgy rémlett, hogy a fel­csapó szarv beroppantja mellka­sát. Önkéntelenül felszisszensz most is a mozdulatra, hátadba éles kavics nyomódott. Bőrödet alaposan megdolgozta a nap, iz­zadságban fürdesz, jobban te­szed, ha idejében hasra fordulsz. Tündöklik a lány fürdőruhája, gyújtópontjába gyűjti a sugarait és tekintetedet. Haját már becsa­varta, kontya hegyes, a fehér selyem mögött duzzadó idomai törékenységükben is sérthe­tetlenek. Feláll, s páválkodva, nyújtózva lép. Innen is, onnan is fejek emelkednek, Figyelik nők, férfiak vegyesen. Nem tudod miért, úgy tetszik, a zene bűvöletében lelassítanak az úszók, part felé fordulnak a labdázók és fröcskölök, roppant emelvénnyé magasodik a tenger félköre, s nem törődve a tarkójára zuhogó forrósággal, megszámlálhatatlan né­ző mered a látványra. Kíváncsi szemek, akár a tiéd, vérszomjasak, irigyek, mámorosak. Tágulnak az orrcimpák, feszülnek az állkap­csok, míg az arénából égrecsapó hollé-kiál­­tás fel nem pattintja lakatjukat. A bika pusz­ta díszlet, a veszély fekete háttere, melyre a fény hercege vázolja a bátorság és kellem makulátlan arabeszkjeit. Mégis, egy csúszás, egy botlás elég volna, emiatt szorong min­denki, s a porcelánfigura darabokban hever­ne a földön, paták és szarvak roncsolnák az iszamos testet, s a tömeg ordítana borzalmá­ban, fütyülne dühében, hogy gyalázat esik dédelgetett kedvencén, akivel az imént még tüntetőén azonosult. Sőt az is megeshet, hogy tapsvihar zúg a diadalmas bika kö­szöntésére, mert most már az ő húscafatok­tól ragacsos szarván magasztosul a felgyü­lemlett szenvedély. Akadt torreádor, akinek a belei fordultak ki, akadt olyan is, akinek SZALAY LAJOS (USA) FESTMÉNYE 46

Next

/
Oldalképek
Tartalom