Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
V ilágító vízcsöppeket söpörsz le magadról, mikor úszás után kilépsz a tengerből. Friss vagy, feszül a bőröd, körvonalaid pontosan metszettek, akár a táj színképe. Balra, szemhatárig, sötétkék lent, világoskék fent; előtted, szemhatárig sivatagsárga, tarka napernyőkkel és bóbitás pálmatörzsekkel; jobbra, szemhatárig, olajzöld spanyol hegyek, itt-ott fehéren elővakító kockaház falakkal. És fent mindenütt a hibátlan világoskék. Árnyék sehol. A boltozat kellős közepéről dől a forróság. Tagjaidat sűrű olajjal kened be, mielőtt elnyújtóznál cigarettád füstjével fodrozva az ég egyhangúságát. Nyitva hagyott félszemeddel ezt nézed, meg az orrod hegyét, aminek semmi jelentősége sincsen. Hullámok lódulnak hébe-hóba, nyomukban kavicsok csörögnek s elaprózzák a fürdőzők zsibongásából kiszűrődő mondatokat. „Súlyos nagy dög volt”, erősítgeti egy édes hang, nyilván tengeralatti kocahalászé. „Meg se kottyant neki a szigony ...” Megnézed magadnak a hetvenkedőt, egy feketeszőrös, dülledt szemű férfit, aki éppen újságból hajtogatott csákót illeszt fejére. Hirtelenjében alig tudnál különbséget tenni közte s a leírt szörnyeteg között. Puszta véletlen, hogy fegyvere neki volt, nem a másiknak. De az is lehet, hogy az egészet a napilapban olvasta, „Amigos”, hallod a másik oldalról, ahol egy izmos katalán legény kuporodik le barátkozás céljából egy táskarádiós francia lány mellé. Szépek együtt barnán, érzékien, fogsorukat villantva. Á legény horpasza lüktet, átfogja a lány derekát, de ez kiszakítja magát s felugrik. „No amigos”, mondja gőgösen s rádióján felerősítve a paso doblet, elvonul mögötted, hogy arrébb telepedjék. Csak hasra kellene fordulnod, s elnézhetnéd ezüsttel hímzett fürdőruhája feszülését, hátulról a combok simaságát, sőt lelki kezeddel előre is nyúlhatnál felmérni a két mell súlyát, tömörségét, rugalmasságát. Csak hasra kellene fordulnod, így biztat egy tétova inger, de hiába biztat. Magadra zárulva pörkölődöl a napon, szinte nem is test vagy, de agyagszobor égetőkemencében, egységében mozdulatlanná, végső formájában közömbössé merevedő tárgy. Véred mégsem alszik. Rivall a paso doble, szertelen ágaskodása ránt magával hősi és vásári szertartásba. Klarinétok, csörgős dobok, kasztanyetták hangjára száll az aréna pora, ahogyan tegnap is láttad húszezer feszült arc közé vegyülve a torreádorok bevonulását, ékes öltönyök pompáját a kakaó- és borotvahirdetések abroncsa alatt. A bátrak csapata volt, igaz, de a tapasztalat s a formaságok védelmében. Mit kellett inkább csodálni, a paszományos viadort-e, aki cingáran perdül-fordul az egyre rúgtató, de már fáradó, vérét ontó izomkolosszus szarva előtt, vagy az izgató kínzás évszázados mesterségét, amivel a torrerók, pikadorok és banderillerók zeneszóra korbácsolják a bika dühét és rogyasztják izmai erejét, úgy, hogy amikor a díszelnök jelére felujjonganak a halál taktusai, a harc el is dőlt, már csak a vörös posztó kényszere kergeti előírt végzetébe a feldúlt állatot? KARÁTSON ENDRE (Franciaország) PASO DOBLE Félre nem nézhet, meg nem futamodhat, ügyeskednie, választania nem lehet. A viadal kezdetén öt-hat kendő is lobogott, ingerlőn, épphogy neki kellett lódulnia, már meg is futamodtak; egyetlen úr volt az arénában, s szinte megalázónak érezhette, mikor a két pocakos pikador előreimbolygott bekötött szemű, paplanba csomagolt gebéjén. Mégis, hátába ekkor beledöfött a lándzsa s túrta a sebet jó fél percig, miközben ő a ló hasát öklelte kegyetlenül, utána pedig a lapockájára patakzó vér elmosta az első győztes lendületet. Fújt, rontott, kapált most is, de tüdeje zihált, rúgtatásai lassultak, s a banderillerókat, akik kék, fehér és zöld bolyhokkal díszített szigonyaikat bőre alá verték, nem kergette még a vészkijáratokig sem. S amikor szeme elborult, s a talaj, mint a tenger, megingott patái alatt, amikor a lángfájdalmú szúrások parazsas lüktetéssé tompultak, s legjobb lett volna valami távoli rét harmatjára bicsaklani, akkor termett előtte csípőre tett balkézzel, jobbjával a legerősebb posztót tartva a matador, s arca magabiztos volt és kemény, mint a kard pengéje. Harc helyett haláltánc kezdődött, az egyik vezetett, a másiknak csupán követnie kellett. Lassú és kéjesen rezgő most a paso doble, hívogatva csörrennek a dobok, felelnek az ide-oda görgő kavicsoknak. Mélyet lélegzel, ahogy szíved átveszi az ütemet, ujjaid apró vonaglásokkal fúródnak a homokba. Bőrödet hol itt, hol ott bizsergeti a forróság, kiütköznek az első verejtékcseppek, szemedet felnyitod, hogy ráfeledkezzél a kék végtelenre. Előtted magasodik a katalán legény, ki előre nyomulva a te vonaladig, ragadozóként figyeli a rádiós lányt. Mellizmai bronzvértként csillognak, lábikrái feszesen egymáshoz zárva. A lány, akit nem látsz, nyilván haját igazítja, időnyerésre ez a legalkalmasabb. Itt még nincs eldöntve semmi, táncos egyensúlyban állnak az esélyek, bárhová dőlhet a mérleg nyelve. A tánc udvariassága ez, szabadságában több, mint a dél rejtélye, melyből a napnak hanyatlania csak egy irányban adatik meg. Szaporázott lépés előre, szaporázott lépés hátra, merre tart a paso doble? Hollé! Rikoltott a tömeg, mikor a torreádor megperdül, s a fekete test hóna alatt először elzúdult. Az árnyék pontosan az aréna közepét metszette, ott a napnak engedte át helyét; ideiglenesen persze, mert nesztelen kúszással komor foltját egyre terjesztette, ahogy az alvadó vérfolt hódított a bika lapockáján. Hollé! ordított a tömeg, s a torz táncban egybekeveredett az ezüsttel hímzett selyemöltöny, a sebektől tarjagos, fekete bőr s a posztó hivalkodó vöröse. Úrrá lett rajtad is az izgalom, súlyok nyomták össze gyomrodat, halántékodat, torkod kiszáradt, s válladat te is rántottad a torreádorral, mikor már-már úgy rémlett, hogy a felcsapó szarv beroppantja mellkasát. Önkéntelenül felszisszensz most is a mozdulatra, hátadba éles kavics nyomódott. Bőrödet alaposan megdolgozta a nap, izzadságban fürdesz, jobban teszed, ha idejében hasra fordulsz. Tündöklik a lány fürdőruhája, gyújtópontjába gyűjti a sugarait és tekintetedet. Haját már becsavarta, kontya hegyes, a fehér selyem mögött duzzadó idomai törékenységükben is sérthetetlenek. Feláll, s páválkodva, nyújtózva lép. Innen is, onnan is fejek emelkednek, Figyelik nők, férfiak vegyesen. Nem tudod miért, úgy tetszik, a zene bűvöletében lelassítanak az úszók, part felé fordulnak a labdázók és fröcskölök, roppant emelvénnyé magasodik a tenger félköre, s nem törődve a tarkójára zuhogó forrósággal, megszámlálhatatlan néző mered a látványra. Kíváncsi szemek, akár a tiéd, vérszomjasak, irigyek, mámorosak. Tágulnak az orrcimpák, feszülnek az állkapcsok, míg az arénából égrecsapó hollé-kiáltás fel nem pattintja lakatjukat. A bika puszta díszlet, a veszély fekete háttere, melyre a fény hercege vázolja a bátorság és kellem makulátlan arabeszkjeit. Mégis, egy csúszás, egy botlás elég volna, emiatt szorong mindenki, s a porcelánfigura darabokban heverne a földön, paták és szarvak roncsolnák az iszamos testet, s a tömeg ordítana borzalmában, fütyülne dühében, hogy gyalázat esik dédelgetett kedvencén, akivel az imént még tüntetőén azonosult. Sőt az is megeshet, hogy tapsvihar zúg a diadalmas bika köszöntésére, mert most már az ő húscafatoktól ragacsos szarván magasztosul a felgyülemlett szenvedély. Akadt torreádor, akinek a belei fordultak ki, akadt olyan is, akinek SZALAY LAJOS (USA) FESTMÉNYE 46
