Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
I Badacsonyban az elhanyagolt, gazfelverte, kivénhedt szőlőket úgy hívták az öregek: istenszőleje. Meg is botránkoztam rajta, mikor idekerültem. Istené a hitvány, pusztulni készülő szőlő, emberé a dicséretre érdemes? Ám megnyugodtam, mikor megismertem a régi badacsonyiak észjárását. Akinek a szőlőjét gyom vette hatalmába, és gonosz kártevők, az beteg, halott vagy elfútta innét a vihar, a tőkék egyedül Isten kezében vannak, a szőlőskert egyedül az Ő hatalmában, vagyis a természetében. A természet efféle munkájának jól ismerem már évről évre megszabott rendjét, úgy is mondhatnám, forgatókönyvét. A karók rendszerint még emberi kéz által tűnnek el, a metszetlen tőkék aztán lombjuk súlya alatt elfeküsznek, szétesnek. Felkúszik rajtuk a szulák, a győtén, nyár közepére ki is virágoznak felettük. Az első évben valósággal virágmezővé válik az egykori szőlőskert. Nagyot nyújtózik minden növény, hogy virágát felmutassa a napnak, szélnek, méhnek. Még egy tél s már csak erőteljesebb növények emelkednek az elkúszó szőlő fölé; a vadlucerna, a bakszakáll, a koldusbot és a mostanában errefelé nagyon elterjedt csillag őszirózsa. Ez a halódó szőlő szépséges halványkék, fehér temetése. Akkor is, ha még csak tetszhalott. Ha nem túl párásmeleg a nyár, hoz még termést, ki is érleli egy részét, már csak kórészó kirándulóknak és a madaraknak. Még néhány esztendő és nemes szőlőhajtásokat alig lelünk már, hanem akkor a vén oltványok gyökereiről kihajt a vadszőlő. Kúszik a földön, ha nincs mire felkapaszkodnia, legyökerezik és fut tovább megfiatalodva, minden növényen felülkerekedik, elönt füvet-bokrot. Ezek a Dél-Amerika ősi bozótjaiban is győzedelmeskedő szilaj, vadfajták nem ismernek akadályt. Nem tudok sem betegségről, sem állati kártevőkről, sem az időjárás olyan szélsőségeiről, amelyek útját állnak duhaj burjánzó kedvüknek. Egyetlen méltó ellenfelük van csupán a létért való küzdelem terepén: az iszalag. Győz is időlegesen, amíg csak cserjék vannak útjában és a hajdan termő tőkék korhadó tetemei, de újabb néhány év után, amikor megérkezik felülről lefelé lépegetve az erdő, a fákon már a vadszőlő az úr. Az erdő első küldöttei az ecetfák, nem sokáig tart diadalmenetük, nyomul utánuk az akác; magról kel, gyökéren terjeszkedik a föld alatt, körülnövi az ecetfákat, elsorvasztja könnyűbélű hajtásaikat és apránkint, de minden más fát megelőző gyorsasággal erdőt teremt az egykori szőlő temetőjében méhek, madarak, erdei vadak örömére. Szép akácerdőt, csupán a túlságosan köves helyeken, kőpadok lapjain hagy helyet a szagosmeggynek és a kőrisfának. Istenszőleje Badacsonyban az én nyugati szomszédom. Stiberniknek nevezik valaki régi gazdája után. Jómagam elsőnek egy magános öregembert ismertem tulajdonosaként. Akkor még nem is voltam badacsonyi, erre jártam csak barátaimmal. Tehene volt, de természetesen nem tejjel kínált. Szép kis boltpincéje, egy szobája s nádfalú istállója volt sárral gondosan betapasztva. Ennek a sarkán magas sás nőtt. Azt mondta: e jel szerint nem mélyen lehet ott a víz, ha meggazdagszik, kutat ásat oda. De a meggazdagodásra nem volt már érkezése. Halála után nrasági szőlő lett egy időre. Később az állami gazdaság betelepítette, de be kellett látnia hamarosan, hogy ez a kőgörgeteg nem nagyüzemi gazdálkodásra való. Sorsára hagyták. Azóta a felső teraszai már szabályosan beerdősödtek. Ám ez a széles alsó vágó a házunk mellett még csak a vadszőlő és az iszalag csatáját éli. Már tavaly elhatároztam, hogy kiirtom harminc-negyven méter szélességben ezt a haszontalan remizt, nem engedem mezsgyénkre az erdőt. Tudvalevő, hogy erdő mellett nem hoz termést a szőlő. Idő s erő hiányában halasztódott e tervem, mint annyi más e két okból. Tisztában voltam a feladat nagyságával, kínosságával is. Az idén nyár elején mégis belevágtam egy csipkebokorért. Mert egy csipkebokor nőtt fel az előre elképzelt rétecském kellős közepén. Igaz, jócskán betakarta a két erőszakos növény, a vadszőlő és az iszalag, de a vadrózsa életereje sem akármilyen, fiatal hajtásait átszúrta kellemetlen bundáján, egy szép reggelen pedig kivirágzott fölötte gazdagon, halvány rózsaszínben. A csipkebokor bibliai emléket ébreszt, megénekelték költők számtalan nyelven, népdalok szólnak virágjáról, bimbójáról, de töviséről is. Árvaságát emlegetik dalok és költemények gyakorta. Ha kiirtom körülötte a gonosz bozótot, rét keletkezik ott, mint mindenütt, ahol az ember rendszeresen kaszálgat. Árva rózsa áll majd magában rétem közepén tavasszal virágban, ősszel égőpiros terméseivel. Megszabadítom béklyóitól, meg én. Óvatosan bánok vele, ha majd odaérek, apróra szelem az ellenséges indákat, úgy emelem ki tüskéi közül, hogy egy szirmot se verjek le. Amire szőlőnk védelmében, saját hasznomért nem voltam képes, belevágok a beláthatatlan viszontagságot ígérő nehéz munkába. Kaszát hozok, fenőkövet tokostul, csákány helyett egy éles bujtókapát, mert nékem a csákány már nehéz, különösen nyáron. Zsebemben metszőolló, kis tőkefűrész a kezem ügyében. A munka megszabja maga a sorrendjét. Látom hamarosan, hogy elébb le kell kaszálnom mindent, ami zöldet érek, azon felül is amit elvisz a kasza a kúszó növények megfásult részeiből. Van dolga a kaszakőnek, koptatják a szerszámomat tavalyi indák. Reggelizés idejére mégis végzek e felületes munkával a terület egyharmadán. Elém tárul vastagabb-vékonyabb iszalagszárak, vadszőlővenyigék sűrű szövevénye a köves talajon. A kövek között akadnak üvegcserepek, konzerves dobozok roncsai, mert GÖGÖS FERENC (HOLLANDIA) ALKOTÁSA erre jártak a kirándulók, míg járható volt a régen volt szőlőskert. Próbaként elvágok tőben egy hüvelykemnél vastagabb hajtást, megkísérlem kirángatni azt a százfelé ágazót a tömkelegből. Nem elég az erőm, de tőlem jó tizenöt lépésre is megmozdul a lombozat. Nagy riadalom: egy fácántyúk reppen föl, de csak embermagasságig s halált megvető bátorsággal visszasuhan. Hallom miért, csipegő csibéi életéért. Nyilván hallja régóta kaszám suhogását, a csiszakő zengő zenéjét, csizmás lépteimet. Ez ideig bizakodott létük csendjében, de egyszerre megmozdult fölötte a bozót. Okosan, zöldtakaró alatt vezeti féltett családját. Útjukat végig figyelhetem a felület finom mozgása szerint. Megvárom, míg elérik az erdőt, akkor újra próbálkozom az elfekvő, messze ágazó vadszőlővel. Hiába, ezer ággal, számtalan kaccsal kapaszkodik. Kevés hozzá az erőm. Nem tudom biztosan, jó százhúsz évvel ezelőtt, a filoxéra egész kontinensünkre kiterjedő pusztítása után hogyan is gyűjtötték őshazájukban ezeket a vadalanyokat. Termelték már, vagy őserdők szélén vagdalták, cibálták a fákról s úgy kötegelték? Milyenek voltak azok a szőlővesszők, amelyeket Noé őrzött bárkájában? Mindenesetre nagyerejűek, kitartók, most hordozzák gyökerükön Európa minden nemes szőlőültetvényét. Átköltöztetésük véres-viharos történetéről már többet hallottam, olvastam. Nagy kaland volt az, veszett hajsza, mint az aranyásás. Az akkori évtizedek óriási üzlete. Ádáz harc a profitért, hajók meglékelése, kalózkodás, raktárak gyulladtak fel; puskák, hajóágyúk és vér. Emberi munka volt, sok bűn szenynyezte, de nyomán új életre keltek szőlőink. Ezek a szilaj tőkék most visszatérnek bozótunkban ősállapotukhoz. A madaraknak termik apró, nagymagú, tintakék gyümölcsüket. Míg ezen elgondolkodom és állok mozdulatlan, gyermekőz sétál óvatosan a házunkhoz vezető széles út nyírt füvén. Ezt cselekszi egy ideje majdnem minden reggel. Gyenge lábának gyönyörűség a selymes, sima út. A kanyarban váratlan összetalálkozik egy fekete ruhás asszonnyal. Rémülten torpan meg s fordul vissza. Menekülése nem vágtatás, inkább csetlés-botlás. Kapja a fejét jobbra, balra, de nem mer beleugrani a magasra halmozódott virágzó szamárkóróba, elhalad az ablakunk alatt, majd felvág azon az ösvényen, amerre Erzsi is tart, a szőlőnkön át rövidíti útját. Azért van feketében, mert néhány hete temettük el élete párját. Magános öreglegény, keleti szomszédomként éldegélt roskatag házában, mígnem jó tíz éve összeszövetkezett Erzsivel. Le is költözött hozzá, de szinte naponkint átjártak nyáron át telkünkön munkálkodni százéves, elvénült kéknyelű szőlőjükben. A mája sorvadt el régi jó szomszédomnak. Ilyenkor bólintanak a helybéliek, de még maguk az orvosok is: elvitte az ital. Sosem ivott többet, mint a legtöbbje azoknak, akik borral munkálkodnak. Nem bírta szervezete a szőlőültetvényeket elárasztó rengeteg mérget. Bőre felhólyagzott, kisebesedett, szeme könnyezett, lába dagadt, ekképp érte károsodás a máját is. Nincs egyedül efféle betegséggel, nem ritka áldozat, ahol méreggel árasztják el a növények leveleit, télen a fák és szőlőtőkék kopasz ágait. Ki felelős érte? Senki, csak korunk. Fejlődött ország nem élheti életét, csak sok-sok vegyszerrel. Enélkül nincs gazdag ország, még jómódú sem. Erzsi az idei szüretig még 31 T
