Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
1 MEZ A. BÉLA (MONACO) ALKOTÁSA JUHÁSZ FERENC Évezred-záró pillanat „Emlékeid” egy tizenkét éves intelligens fiúéi, kizárólag NEGATÍVUMOK, amikor őt szerepelteted (és tulajdonképpen végig őt szerepelteted). Hogy ezt itt röviden közlöm veled, az irántad tanúsított becsülésem jele. Amit erről a témáról egy hosszabb „essai”-ben megírtam, reád jóformán nem is vonatkozik: bátyám emberi és írói arcképét próbáltam a ráesett árnyékok sötétjéből újra a helyes megvilágításba visszatenni. Hogy ezúttal kénytelen voltam néha szatirizáló hangot megütni (melyet itt-ott talán magadra vehetsz), igazán nem az én hibám. (Talán majd küldök belőle néhány kisebb részt.) Igazi barátsággal K.J. Összes írásodból hiányzik a pozitívum: a „többlet”. Ezt kell orvosolni - above all! Ha erre rávezethetlek, akkor nyugodtan „megbocsáthatod”, ami most fáj. Mert minden „pozitívumnak” valami lelki - nem testi - fájdalom a forrása. És még ez (majd egyszer elárulom, ki a szerzője): Vex not the Bard. His lyre is broken. His last song sung. His last word spoken. Nézem a fényképét. Szabvány műtermi fölvétel, feje kissé oldalt fordulva, ahogy a hivatásos fotós beállíthatta, tekintete is arrafelé, nem a lencsébe, nem reánk, a sötét zakójának felső vállrésze, hajtókája, világos inggallérja, apró csücsök a nyakkendőjéből, ott van elvágva. A félreismerhetetlen, eltagadhatatlan (különben apai nagyanyámtól, vagy ki nyomozhatná vissza, melyik ősünktől örökölt) családi jellegzetességek: már gyérülő hajzatú széles, boltozatos koponyája alatt az igen magas, domború homlok, keskenyre húzott, kicsiny, meghatározhatatlan színű (emlékezetem szerint szilvakék) szempár, fülei valamicskét elállnak, húsos gyökű és vaskos cimpájú orr, bár íve nem látszik ebből a szögből, ajka puha, de élesen kirajzolt, a szabályosnál egy kevéssel nagyobb szája most szorosra zárva, feltűnő erősen előreugró áll, hagyományos ziccer a karikaturistáknak. A kép régebben készülhetett, mintsem mi odakinn találkoztunk, úgy ötvenöt-hatvan éves korában. Nézem, s a flaubert-i híres tanácsot követve megkísérlem addig, türelmesen, konokul: azt vegyem észre és fedezzem föl, amit senki más, csakis én láthatok meg rajta, benne. Elsőnek, ahogy elpillant mellettem, a semmibe - múltba? öröklétbe? - tűnődő, álmatag, bölcselkedő, mit kerülgessem: bölcs. A fejtartása. Valahogy itt is van, másutt is, a kettő között, felett, alatt, talán sehol; kint a térben, az űrben. Ám bizonyosan nem ebben a világban, melyben idegen, életképtelen. S nem is holmi skolasztikus túlvilágban, misztikus nirvánában. Inkább a metafizikában, mélyen magába alámerülve, lényének titkos tárnáiban - az aranybányájában? Az én vérem, nincs kétség. Lényemnek ugyan a felszínen teljes ellentéte, fonákja, avagy ahogy ő mondaná, antipólusa. És mégis egyek vagyunk, azonos törzs, klán, sors. Nemcsak az édes szüleimtől, vállalnom kell, amit ő testált reám, azt is továbbvinnem és -adnom, a saját gyerekeimbe, utódaimba. Amint öregszem, mind jobban hasonlítani kezdek hozzá, s nem csupán külsőre: belül is. Fotográfiájáról én tekintek magamra. Csodák, jóslatok, technikák, istenközeli tudások kora ez az évezred-záró pillanat, amelyben élünk. Csodák, jóslatok, technikák, istenközeli tudások kísérlete és megvalósulása. És földrésznyi kiszolgáltatottságok, világvak szenvedések, éhezések, elnyomások, faji és társadalmi megkülönböztetések, zsarnokságok és zsarolások, terrorok, hatalmi gőgök, újravirágzó rögeszmék kora is. A minden-halál kora a miénk. így élünk. Körülöttünk és bennünk új megismerések. Az ember megpróbál belenézni a Létezés Szívébe. És gyűlöletek és háborúk, lehetetlen öldöklések égitestünk izzó lázpontjain itt-ott, új forradalmak és forradalmi képzetek égitestünk parázs-szigetein itt-ott, fölszabadítok és leigázók, vérengző virágzás és emberáhítatú kezdet. Hulla-jelen, csontvázidő. Ez is a mi korunk. Vagy minden kor ilyen volt? Az emberi társastörténelem kezdete óta? Mert ez maga az ember természettörténelme? Ez az ember vesztesen is győztes megvalósulás-útja? Az a kereszt-út, amely a megváltásban oldódik lényegivé? Áz elpusztulással-megvalósulásban? És a szellem? A teremtő szellem? Mi a teremtő szellem? Mit tehet a teremtő szellem? És mert irodalomról van szó: az irodalom teremtő szelleme? Ha teremt is új valóságot, második valóságot, dolga az is, hogy az első valóságot megőrizze. Azt a valóságot, ami anyagával a természetével egyszerre halandó, s halhatatlan. A megőrzés módja a pontos kimondás, az idegsejt-érzékeny megfogalmazás. A megőrzés talaja az a papiros, amelyre megváltónak, fölszabadítónak és sugárzónak hitt szavainkat írjuk, szövevényes, egyszerű vagy kőszikár, forró vérsűrű mondatainkat. Amire mondatainkkal ráégetjük a szellem szerkezetét. Mint lézersugárral a titokhordozó és jövőt-teremtő képletet az emberszemünkkel már nem látható anyagrészecskébe. Az információt küldetésesen-hordozó, parancsotteljesítő képletet. Ezért hitünk a papiros, a nyomtatás, a könyv, a folyóirat. Az irodalom megőrzés-talaja. Mostanában mintha a könyv, a folyóirat halálát mondaná minden. Az írott szó halálát. Majd jön más, mondja az idő. A jelen idő is, meg a jövő idő. A fénybeszéd, a sugárzás-beszéd, a hő-beszéd a képsugárzás, az elfogadó anyagra lőtt színgyűrűzés balzsamrácsa, a színes párafény-alakváltozás és vibráló, nyalábos, szétfolyó, fölkévésedő, hurkosán, szökőkutasan beomló érzelem-sejtelemlátomás. Színhimnusz, fényhimnusz, illatmennyország, retinasóhaj, bőrfelület-pokol. Parázna neutroncsók-varázslat. Ám legyen, ha majd így kell lennie! Legyen így is! De ez a nem-is-csakképzelt jövő, ez a gyors jelenjövő ne ölje meg a mi büszke, jövőt-őrző, dacos, a szellem szolgálatában tiszta, az írott szellem létét örökké akaró forradalmi konzervativizmusunkat. A könyv hitét, a folyóirat hitét, az írással nyomtatott papiros hitét. A könyvtárak és folyóirattárak hitét. Ne pusztuljon ki a nyomtatott szó a Földgolyó létéből, mint az évmilliókig élő őssárkányfajok az iszonyatos naphő-aranygyásztól, jéglánc-szigortól, ibolyántúli sugárzás-gyilkosságpajzstól, megfulladva, halállá-párologva, kiszáradva, vagy testtömegük, idegrendszerük fojtásában halottá elzuhanva. Az egyetemes, az emberi, a nemzeti, mert történeti és nyelvi kultúra életőrző sejtelemvára ez a gőgös, vállalt szép konzervativizmus. Azzal forradalmi, hogy a szellem szerelmét védi.Az írott teremtés szellemét. Emberségnyi és nemzeti jövőnk is csak így maradandó. A megőrzéssel a folytatásban. Nincs, aki szebben hinne és boldogabban bízna a tudományban és technikában, mint én. De hitem a költészetben, a költészet és irodalom emberség-teremtő küldetésében titánszívű, gigászmosolyú! a leírt szó, a kinyomtatott szó az értelem szelíd csillagfénydühe a rémekkel nyüzsgő, sátántestű látomásokkal hörgő, és nemzőszerv-mutogató borzalom-éjszakában. A könyv, a folyóirat. Embervoltunk hűsége és bizonyítéka. Aranypárában izzó sűrű test. Világító, biztató valóság. Ezért is írunk könyveket, szerkesztünk folyóiratokat. Az Új írást is. T 29
