Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
4 I I \ BARCSAY JENŐ RAJZA KABDEBO TAMÁS (Nagy-Britannia) ODISSZEUSZ IFJÚSÁGA- A 75 éves Püski Sándornak -(Történetek az apámról) Apám akkor annyi idős volt, mint ma én. Egy évet letöltött Rákosi börtönében, hollóhaja ezalatt megszürkült, rőt bajuszát megcsapta a dér. Tartása, mint az alkalmi favágóknak általában, egy árnyalattal meggömyedt, hangjából mintha kissé kikopott volna az érc. De lépése rugalmas maradt, karja erős, kézfogása határozott, széles vállán újra, ismerősen, panyókára vetve libegett a kiskabát. Az asszonyok, ha lehet, még jobban szerették. Nem járt utánuk; hogyan is, fadöntögetés, hasogatás, ölberakás után? A nők eljöttek érte az erdőbe vagy vasárnap az uszodabejáratnál várták, ahol ő az én versenyemet nézte. Néha taxiba ültették. Kocsijuk akkoriban csak a fejeseknek volt, csak az orvosoknak maradt meg. Mi autóbusszal mentünk ki Rómaiba kettesben, ahol a csónak volt és Olga kabint bérelt. A csónak kormányos dubló volt, még a régi dél-magyarországi időkből, amikor anyámat az első ülésbe ültette apám - úgy emelte be a csónakba vékonyka, fess anyámat, mint a pillét -, engem pedig a kormányülésbe helyezett. Ki a Sugovicán, át a Nagy-Dunán, a Móricz sárgásfehér homokján kötöttünk ki, mely szúnyogmentesen ragyogott a vasárnap déli verőfényben. Maga volt a paradicsom. („A Móriczra gyere velem jó lesz ott a szigeten.”) Azóta eltelt másfél évtized, anyám régóta eltávozott közülünk, a dubló Pestre került, megkopott, mint a gyerekkor. De azért szerettem. És bántam, hogy másutt nem jutott számára hely, csak az Olgáék csónakházában. Olga elvált asszony volt, a mienkkel szomszédos városkából származott. Fiatal korában mint Sz. szépét emlegették, én is jártam Sz.-en, emlékeztem rá. Amikor apán révén megismertem ruhaszalonja volt a Váci utcában, arca karmazsinpiros volt és élveteg, buggyant ajkán állandó rúzsréteg lakozott s a dereka már párnás volt, mint egy hintóé. Egyet azonban meg kellett adnom: apám csak karcsú bokájú nőt engedett közel magához s Olga csűdje olyan volt, mint egy versenyparipáé. A csónakház faasztalán egyből magamba tömtem azt a három vékonypénzű szendvicset, ami rám jutott - akkoriban, egy úszóverseny és egy vízipólómeccs között, háromba vágott ürücombot is elfogyasztottam volna - s már cipeltem is le, a gurigán, az öreg dublót a Dunára, magukra hagyni a középkorúakat. Még sárga volt a délután, amikor visszatértem, jól kifáradva, farkaséhesen. Apám a nyugágyban ült, cigarettázott, a szépasszony kávét főzött lombikban, a tisztára súrolt faasztalon. A pádon pihent az uzsonnáskosár. Rámeredtem. „Engem néz, Tamáska?” Utáltam, hogy Tamáskának szólított. „Nem”, mondtam méla undorral nézve kiguvadt, szép, barna szemébe. „Az uzsonnáskosarat bűvölöm.” Hát volt még benne némi kaja, sütemény, meg perec, két rogygyant alma. Apa nem kért, Olga fogyasztott, tehát a kosár tartalmát az utolsó morzsáig, almacsutkáig beburkoltam. - Jó, hogy fogyaszt a spiné, gondoltam, mert sonkái már olyanok, mint a hizlalt ürücombok. Apa, úgy látszik, már nem volt annyira válogatós, holott ő volt az, aki az arányok felmérésére gyakorta figyelmeztetett, s atyai tanácsára vittem el én a lányokat, elsők között, az uszodába. Megkávéztunk. „Sakkozzunk egyet?” Apa szelíden ingatta a fejét. Kamaszkoromban sokat sakkozott velem, hol ő nyert, hol én. Ha érdemtelenül nyertem, rámborította a figurákat. A börtön előtt még tele volt pezsgő élettel, meg-megújuló kihívással. Már gondolatban útban voltam az újoncbajnokság felé, amikor kihívott Sugovica-átúszási versenyre. Ebben persze megvertem. „Na jó”, mondta, „akkor magosat ugrunk!” Rekordomnál egy araszszal följebb tette s a strand homokján átugrotta a villásbotokra helyezett harmadik faágat. „Legyen tehát a karhúzás a döntő”, mondta. „Legyen”. Én akkor múltam tizenhat, ő még nem töltötte be a negyvenkettediket. Nem bírtunk egymással. „Patt”. Most szedelődzködtünk, „a tyúkokkal kell feküdnünk, kedves” szólt csendesen Apa Olgának és megveregette vörös nyakát ott, ahol - miként a kopasznyakú tyúkoknak - ráncosodni kezdett a bőr. Majd hozzátette: „Tamás hajnali tréningre megy, én a bogas cserfákkal tréningezem.” Eljött az ősz, a Duna kihűlt, az öreg csónak bekenve pihent a bezárt csónakház hevederein. Apám egy vasárnap az erdei házban ezt mondja nekem: „Kisfiam, a hétközben bennjártam a városban és Olgánál felejtettem az órám.” „A Váci utcában?” „Ott. Hozd el.” Nem jártam még Olgánál. Föltelefonáltam előzőleg. Úgy turbékolt a kagylóba, mint egy szabadnapos tojó. - Mi a fenének kurukkol nekem - morfondíroztam rosszkedvűen. Este nyolc felé értem oda, a kettessel jöttem, szigeti tréning után, és a Széchényi Könyvtár olvasótermének megosztott magányára vártam. Estéről estére Homérosz Odisszeuszát olvastam, Devecseri fordításában. A csengetésre Olga nyitptt ajtót, virágos pongyolában. Átmentünk a próbababáktól és a félig kiszabott ruháktól, női kölniszagtól és padlón heverő törött krétáktól benépesített szalonon. A társalgóban Olga - bármennyire tiltakoztam - lila pamlagra ültetett, kávéval, süteménnyel, likőrrel kínált. Mindent bevágtam, felálltam, kérem az órát, megyek. „Olyan sürgős?”, kérdezte, felállt és a vállamra tette a kezét. Mind a két párnás, piros kezét, mind a két vállamra. Atyaúristen, mit akar tőlem ez a nő? Akaratlan elkaptam enyhén kidülledt szemének delejező pillantását. Ó nem, nem fogsz Kirke disznóvá változtatni, gondoltam. (Akkoriban, húszéves szívem minden hevével szerelmes voltam egy úszólányba, aki karcsú volt, mint az őzsuta, fürge, mint patakban a pisztráng és szerintem mátkának való.) „Kérem apa óráját”, szóltam rekedten. Olga sarkon fordult, behozta az ezüstórát a hálószoba éjjeliszekrényéről. Elköszöntem. O is mondott valamit útravalóul. Következő vasárnap apa a Margitszigeten átvette tőlem a karórát. Bemutattam neki tizennyolc éves szerelmemet és egyszerre köszöntek kezitcsókolomot egymásnak. „Üzent valamit az Olga”, kérdezte. „Igen. Azt mondta: messze esett az alma a fájától." 25
