Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-12 / 3. szám
Interjú a szociológussal Kis család-nagy család A magyar népesség 1981-ben közel kétezerrel, 1982-ben csaknem tízezerrel, 1983-ban pedig huszonegyezerrel fogyott. Évről évre kevesebb gyermek születik annál, mint amennyire a népesség utánpótlásához szükség lenne. Vajon miért? Társadalmi, gazdasági okok játszanak közre? Netán a család megváltozott struktúrája, funkciója befolyásolja kedvezőtlenül a népesség alakulását? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Cseh-Szombathy László családszociológussal, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének igazgatójával. — Napjainkban a családok 1,3 százalékának van négy vagy négynél több gyermeke, és a kettőt sem éri el az átlagos gyerekszám. önnek mi a véleménye a nagycsaládokról, illetve az alacsony gyerekszámról? — Az igazság az, a két gyermek is kevés lenne ahhoz, hogy ellensúlyozza a népesség csökkenését. Népesedési politikánk azt a célt tűzte ki még 1973-ban, hogy a családokban átlagosan 2,5 gyerek szülessék, azaz a családok felében kettő, a másik felében pedig három gyerek lenne az ideális. Ami a nagycsaládok csökkenését illeti, ez érthető, hiszen a jelenlegi jövedelmi és lakásviszonyok nem sok lehetőséget nyújtanak a több gyermek vállalására. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy egyes családok ne vállalhatnának három-négynél több gyereket, ám ez komoly áldozatot kíván tőlük. Ezek a családok a társadalom teljes támogatását kell, hogy élvezzék. Egyesek a nagy gyerekszámú családokat felelőtlennek tartják. Én nem értek egyet az ilyen nézetekkel, mert ismerünk olyan példákat is, akiknél a nagy gyerekszám tudatos, meggyőződésből fakadó vállalás eredménye, s ezt igen tiszteletre méltónak és a társadalom számára is igen hasznosnak tartom. — A helyzeten azonban a néhány nagy család nem változtat, a népesség egyre fogy... — Mindenekelőtt azt kellene eldöntenünk. hogy tényleg olyan nagy baj-e, ha egy ország népessége csökken. Egy évvel ezelőtt nálunk járt az NSZK-ból Linke úr, a kormány mellett működő demográfiai intézet vezetője, ő például abszolút nyugalommal beszélt arról, hogy a 21. század közepére az NSZK lakossága a felére, vagyis 60 millióról 30 millióra csökken. Ám egészen más a helyzet egy olyan kis nép esetében, mint mi vagyunk. Nálunk a folyamat tendenciája az izgalmas, s nem pedig az évi húszezres csökkenés, és nem is az az ötszázezer, amennyivel — az előrejelzések szerint — az ezredfordulón kevesebben leszünk. Gondolkodnunk kell a tendencia megállításának lehetőségeiről, meg kell hoznunk a szükséges intézkedéseket. — Milyen úton-módon javítható népesedési helyzetünk? — Ezzel a kérdéssel kapcsolatban sokan azt hiszik, a legegyszerűbb intézkedések egy szempillantás alatt megállíthatják a csökkenés folyamatát. Természetesen erről szó sem lehet. Csak egyetlen példát említenék: 1985 után azok az évfolyamok kerülnek szülési korba, akik a hatvanas években születtek, és ezek az évfolyamok köztudottan kisszámúak. Tehát ha valamilyen oknál fogva a gyermekvállalási kedv hirtelen megnőne, akkor sem következne be lényeges változás a népesség alakulásában. Vagyis a szülési kedv növekedése csak azokban az időszakokban hozhat igazán látványos eredményt, ha a szülőképes nők száma magas. Tényként kell elfogadnunk, hogy a népesség alakulását két-három évtizeddel ezelőtti történések befolyásolják, illetve ami ma történik, annak hatását majd húsz-harminc év múlva tapasztaljuk. — Milyen tényezők alakítják a szülési kedvet ma Magyarországon? — A gyermekvállalás szempontjából kritikus pont a lakáshelyzet. Egy fiatal házaspárnak — a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint — átlagosan hét-nyolc évig kell várakoznia állami bérlakásra, ha pedig lakásgondját saját erőből kívánja megoldani, akkor a megtakarítás időszaka emészt föl ugyanennyi időt. Itt kell megemlíteni azt is, hogy az utóbbi három évtizedben jobbára 40-50 négyzetméter alapterületű kislakások épültek, amelyek nem kedveznek a nagycsaládok létrejöttéhez. — Ha a lakásprobléma egyik napról a másikra megoldódna, növekedne a gyermekvállalási kedv? — Nyilvánvalóan igen, de azért az utódok vállalásának egyéb tényezőit, például az anyagi körülményeket sem hagyhatjuk figyelmen kívül. A társadalmi juttatások ma Magyarországon a gyerek eltartásának csupán 15-20 százalékát fedezik, és az is nyilvánvaló, hogy minden új gyerek születésével jelentősen csökken a család egy főre jutó jövedelme. Igazán ösztönző az lenne, ha minden megszületett gyerek után a család anyagi helyzete javulna, ám ezt elvárni egyenesen képtelenség. Nem is létezik olyan gazdasági rendszer, ahol ez megvalósult volna. Ebből is következik, hogy a családi pótlék — erőnkhöz mért — emelésétől radikális változást nem várhatunk a gyermekvállalási hajlandósággal kapcsolatban. — Többen felvetették mostanában, hogy jogszabállyal lehetne rászorítani a családokat több gyerek vállalására... — Az ilyenféle megoldás a hazai közgondolkozással szöges ellentétben áll. Még a születésszabályozás lehetőségeinek korlátozása is ellentétes ezzel. Egyébként is az ilyen intézkedések hatása csak igen rövid ideig tart, hiszen — ahogy a történelmi példák bizonyítják — az emberek mindig megtalálják a módját, hogyan játszhatják ki a törvényeket. — Vajon szerepet játszott-e a népesség alakulásában a család struktúraváltozása ? Cseh-Szombathy László — Nem is akármilyen szerepet, hanem igen fontosat. A kétkeresős család kialakulása, a nők tömeges munkavállalása oda vezetett, hogy az asszonyok nem engedhették meg maguknak, hogy életüket a családjuknak szenteljék. A gyermekgondozási segély bevezetése 1967-ben fordulatot hozott ezen a téren, és igen nagy vívmánynak tekinthetjük, még akkor is, ha a segély összege jóval elmaradt a szülő nő utolsó keresetétől. A gyermekgondozásért járó anyagi juttatást 1984-ben újra szabályoztuk, bevezettük a gyermekgondozási dijat, amely már inkább közelít a feleség korábbi jövedelméhez, és kiterjesztettük a gyermekápolási táppénzt, valamint a kismamák munkavállalását is megkönnyítettük. De még ezekkel az intézkedésekkel sem oldódott meg maradéktalanul a gyermekvállalás és a nők hivatásának összeegyeztetése. Mert ha egy nő szülés és gyermeknevelés miatt hosszabb-rövidebb ideig kikapcsolódik a munkából, kétségtelenül hátrányba kerül férfimunkatársaival, illetve nem szülő munkatársnőivel szemben. Tisztában vagyunk azzal, hogy a nők munkába állása és az, hogy magasabb képzettségre is szert tehettek s ezáltal hivatást vállaltak, kedvezőtlenül hatott a születések számára. Ennek ellenére nem mondhatunk le a női munkaerőről, mint ahogy nem akadályozzuk — nem akadályozhatjuk — meg az urbanizációs folyamatot és foglalkozási struktúra változását sem, pedig ez utóbbiak is negatív irányban befolyásolták a szülési kedvet. — Egymással is bonyolult öszszefüggésben hatnak tehát azok a feltételek, körülmények, amelyek demográfiai helyzetünket meghatározzák ... — Éppen ezért van szükség beavatkozásra az élet minden területén, de önmagában egyiktől sem szabad csodát várnunk, vagyis egy-egy intézkedés jelentőségét eltúloznunk. Sokat segítene azonban, ha társadalmunkban gyökeres szemléletváltozás következne be. Hogy mire gondolok? Arra, hogy őszintén és reálisan meg kell mondanunk: bizonyos területeken — pl. anyagi vonatkozásban — a gyermekvállalás áldozatot, lemondást kíván a szülőktől. De tudatosítanunk kell azokat az örömöket is, amelyek a gyermekvállalásból adódnak, azt az érzelmi gazdagodást, amelyet u szülői szerep okozhat. Ezekben a pozitív élményekben anyáknak és apáknak egyaránt része lehet és ezért magától értetődő kellene, hogy legyen az apák részvállalása a fentiekből is. A mai fiatal férfiak erre sokkal inkább készek, mint apáik, nagyapáik voltak, de a hagyományos társadalmi kötöttségek nehezítik az apai szerep őszinte, nyílt vállalását. A családi élettel kapcsolatos szemléletváltozásra van szükség s ebben nagy szerep vár az oktatási intézményekre, amelyek e nagyon fontos nevelési feladatra is jól felkészített, a gyermekek teljes bizalmát élvező nevelőkkel érhetnek el eredményt. A. É. FOTÓ: NOVOTTA FERENC 13
