Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-11-22 / 23. szám
A TATAI VÁR Az M—1-es autópálya tatai elágazásánál letérve nyílegyenes út vezet az öreg-tó partjára. A felületes szemlélő első pillantásra talán nem érti, miért emeltek itt a sík, látszólag nehezen védhető helyre várat. Tény azonban, hogy építésének, fénykorának idején nem tó és sík vidék határolta, hanem mocsaras, zsombékos, vadvizes láp vette körül, tehát bevehetetlen erődítménynek számított. Az első komoly erődrendszer IV. Béja idején épült, majd igazi lovagvárrá Zsigmond király és a németrómai császár fejlesztette, de fénykorát Mátyás király alatt élte. Az uralkodó és lovas társasága — a monda szerint — érdekes játékot talált ki a vár környékét behálózó, ittott föld alatti járatokban folyó vízrendszer kihasználására. A vár árkába üreges aranykacsát vetettek, és miután azt elnyelte valamelyik zubogó, hajtóvadászat indult meg az aranykacsa kézrekerítésére. Akadt olyan eset, hogy csak Szőny határában, egy patak medrében találták meg a csillogó madarat. A „bevehetetlen” Tatát a törökök csellel foglalták el, majd az erőd többször cserélt gazdát a török hódoltság idején. Az ország felszabadítása után az Esterházyaké lett egész Tata és környéke. A vár a vizek szabályozása után elvesztette katonai jellegét, és a grófi család már vadászkastélynak használta. Ma a Kuny Domonkos Múzeumnak ad otthont a várkastély, amely változatos programjával, érdekes kiállításaival túristák tízezreit vonzza. F.T. A tatai vár udvari homlokzata Az egykori lovagterem ma a Kuny Domonkos Múzeum kiállító helyisége A vár az Oreg-tó felől. A vízben álló szikla gróf Esterházy horgászhelye volt VÉGZETES ESZTENDŐK EGY KORONATANÚ EMLÉKSORAIBÓL NAGYBACZONI NAGY VILMOS „Akik a nagy nyilvánosság előtt működtek, akiknek szerepük volt az utóbbi évek eseményeiben, azoknak vallaniok kell, le kell szögezniük álláspontjaikat, mert az utódok csak akkor kerülik ki a fenyegető hibákat, ha a múlt eseményeit alaposan ismerik ... Pedig legjobb volna kitörülni emlékezetemből azokat a rossz napokat, amelyek most már mögöttem vannak, de mégiscsak emlékeznem kell rájuk, mert azok, akik utánam jönnek, elolvassák feljegyzéseimet, és hiszem, hogy tanulnak belőlük valamit.” Ezeket a szavakat írja emlékirata elé Nagybaczoni Nagy Vilmos, a Horthy-korszak egykori hadügyminisztere. Memoárkötete először 1947- ben jelent meg egy névtelen kis kiadónál, s méltatlanul visszhang nélkül maradt. Néhány szakember ismerte csupán, pedig forrásértéke vitathatatlan: az 1938 és 1945 közötti magyar politikatörténet aprólékos rajzát adja. Mégpedig abból a nézőpontból, ahonnan a hadvezetés és a politikusok láthatták csak. Nagybaczoni Nagy Vilmos igencsak eltér attól a csatlós-mentalitástól, melyet elvártak tőle. Egy másik etika nevében kívánta javítani a munkaszolgálatosok ellátását, s ellenezte a Balkán megszállását. Személye ütközőpont lett a katonai vezetés és a kormány között, sajtókampányt indítottak ellene, majd fegyházba zárták, s később Németországba hurcolták, „zsidóbérencnek” bélyegezve. Emlékiratában, melyhez Ránki György írt eligazító előszót, közli katonapolitikai elképzeléseit, korabeli helyzetértékeléseit is. Azt az elvet vallotta, hogy szorongató kényszerek között is segíteni kell az embereknek. Nagybaczoni Nagy Vilmos „Végzetes esztendők” című kötetét, melyet a Gondolat Kiadó bocsátott közre, emlékírás-irodalmunk jeles alkotásai között tarthatjuk számon. A. GERGELY ANDRÁS 22
