Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-11-22 / 23. szám
GHBŐL dezték a báljaikat. Az én feleségem 1938 óta tanítja itt Amerikában a lányainkat táncolni, dalolni. Mindig is büszkék voltunk arra, hogy magyarok vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy a fiatalokat éppen a hagyományok megőrzésével lehet még ma is megfogni. Hogy erre mennyire szükség van, azt mondanom sem kell, hiszen az övék a jövő. Aki a legtöbb tagot „hozta” Kohut Béla háromszor nyert a Verhovay Egyesület tagszerzési versenyén. 1937-ben Pálinkás Mihálylyal, az egyesület alapítójával utazhatott Magyarországra —, az út volt a födíj. — Apám 1908-ban Miskolc környékéről, édesanyám 1910-ben Kárpát-aljáról érkezett Amerikába. Itt házasodtak össze. Apám először bányászként dolgozott, majd vasmunkás lett. Nyaranta magyar iskolában tanultam és otthon is magyarul beszéltünk. Teljesen természetes volt számomra, hogy a gyerek nem feledkezhet el arról a földről, ahonnan az ősei jöttek. A középiskola elvégzése után már 1936-ban beléptem a Verhovay Egyesületbe, és a 430- as fiók vezetője lettem. Egyetemre jártam és eközben rengeteg tagot szerveztem. A sporttal sok fiatalt tudtunk „megfogni”, volt kézilabda-, kosárlabda- és baseballcsapatunk is. 1948-ban irodát nyitottam, ingatlan- és biztosítási üzlettel foglalkoztam. Ezt csinálom ma is. 1947-ben az egyesület központi ellenőrző bizottságába kerültem, tizenhat éve tagja vagyok az igazgatósági tanácsnak. Nagyon fáj nekem, hogy a lányaim már nem használják a magyar nyelvet. Azon fáradozunk, hogy ez a „nyelvfelejtés” ne terjedjen ilyen rohamosan. Ezért az a gorfÜolat, hogy a William Penn szervezésében hazaküldünk gyerekeket magyarul tanulni, és ugyanennyi gyereket fogadunk „cseregyerekként”, akik majd itt angolul tanulhatnak. Sokat gondolok fiatal éveimre, amikor itt igazi fraternális élet volt, jó volna ezt újra feléleszteni. BODNÁR JÁNOS A SZERZŐ FELVÉTELEI Graf Andrássy — hirdetik a kalligrafikus aláírást híven másoló betűk. Alig akarok hinni a szememnek. Liechtenstein fővárosának, Vaduznak legnagyobb butikjáról virít felém a magyar és nemzetközi arisztokrácia egyik prominens család járnak neve, amely többek között a magyar kiegyezés és az 1878-as berlini értekezlet okmányain látható. Bemegyek a szép üzletbe — ahol levlaptól kakukkos óráig, farmerkosztümtől a hercegi kastélyt ábrázoló festményig minden kapható — és vásárolok egy levlapot. Félénk kérdésemre, .. beszélnek itt magyarul? ...” máris kapom a választ egy szép, elegáns hölgytől, ......én nem, de a férjem természetesen igen!...” Egy perc sem telik bele, már szemtől szemben állok Graf Andrássyval. Andrássy Gézával. A 65 éves, szálegyenes tartású férfin látszik, hogy egész életében sportolt. Fiatalon a hercegségbe érkezve a lovassporttal kezdett foglalkozni és szép eredményeket ért el, azután később Liechtenstein idegenforgalmi konjunktúrája szinte tálcán kínálta számára a kereskedelmet. Így lett az Andrássy-butik Vaduz egyik legszebb és legnagyobb üzlete. Arra a kérdésre, miért éppen Liechtensteinben telepedett le, így válaszol: „Egy kicsit a véletlen hozta, egy kicsit az ismeretségek, de engem főleg az izgatott, hogy itt, Európa közepén már két évszázada létezik egy hercegség, amely háborúk és forradalmak Egy magyar grófnál Liechtensteinben Andrássy Géza vaduzi üzletében között megtartotta alkotmányos monarchia jellegét. Egyébként elhiheti, nem könnyű szívvel hagytam ott Magyarországot.” — Járt-e már otthon? — Nem! Több mint negyven éve nem léptem át hazám határát. Hogy miért? Hosszú ideig azért, mert nem bírtam volna elviselni, hogy otthon vagyok és más lakik a házamban. Mondjuk ki egyenesen, felháborított, hogy elvették azt, ami az enyém volt. Ma már ez kevéssé izgat, új hazámban megtaláltam számításomat, családom, üzletem kiegyensúlyozott életet biztosít. Nem kizárt, hogy egyszer még hazalátogatok. A beszélgetés hol németül — Frau Gräfin Andrássy kedvéért —, hol magyarul folyt. Hadd tegyem hozzá, Andrássy Géza több mint négy évtized után is akcentus nélkül beszéli anyanyelvét. Búcsúzás előtt a feleség ezt mondja: — „Tudja, minden nézőpont kérdése. Attól függ, milyen szemüvegen át nézzük a világot. Jómagam tavaly már jártam Budapesten, és a Belvárosban nagyon jó, és főleg olcsó szemüvegeket vásároltam.” FÉNYES TAMÁS Ezt a monogramot az egész világon, de valóban minden világrészben New York-tói Pekingig, Pekingtől San Franciscóig, San Franciscótól Rio de Janeiróig, de hadd ne soroljam, ismeri mindenki, akinek valami köze van a vendéglátáshoz, szállodai szakmához, a szakácskönyvekhez, a jó ízekhez, az ízléses tálaláshoz, a szives vendégváráshoz, szóval ahhoz, hogy aki betér egy étterembe, vagy megszáll egy szállodában, az valóban jól érezze magát. De a monogramot voltaképpen így kellene írni, L. G., sőt L. Gy, mert a G. L. George Langja tulajdonképpen Láng György Székesfehérvárról. Most megint itt volt Budapesten, mert könyvet ír a magyar ételekről, nem is az elsőt. „A magyar konyha” című album-alakú nagy könyv százhatvan ezer példányban fogyott el Észak-Amerikában, Angliában és megintcsak az egész világon. George Lang itt volt Budapesten és megmutatta nekem szülővárosom olyan gasztronómiai rejtelmeit és remekeit, amikről fogalmam sincs. Valami egészen hasonló történt húsz évvel ezelőtt New Yorkban, ahol G. L. negyven éve él: megmutatta nekem New York gasztronómiai rejtelmeit és remekeit. De mielőtt ezt folytatnám, nem állom meg, hogy el ne mondjam megismerkedésünk történetét. Abban az időben a Ford-alapítvány vendége voltam. Egy New York-i barátom meghívott a Metropolitan Operába. Örömmel elfogadtam és azután nagyon szerencsétlenül éreztem magam. Vendéglátóm csak azt nem mondta meg, hogy aki a földszint első soraiban ül, annak szmokingot kell öltenie. Mi a legelső sorban ültünk és majd elsüllyedtem a sok fekete csokomyakkendő között az én sötétszürke zakómban, hosszú nyakkendővel. De megvigasztalódtam az első szünetben, mert egy páholyból valaki felém integetett. Meghökkentem: úgy nézett ki mint egy fehérbőrű Martin Luther King, G. L. volt. Kiderült, hogy mielőtt világgá ment, találkoztunk és valami jó tanácsot is adtam neki. Ettől a perctől kezdve New York-i tartózkodásom megváltozott. G. L. hegedűművészként kezdte, de amikor rájött, hogy nem lesz belőle Jascha Heifetz, elhatározta, hogy édesanyja emlékére, akinek konyháját egész Székesfehérvár csodálta, a gasztronómia Jascha Heifetz-e lesz. Sikerült neki. Már másnap elvitt a legérdekesebb New York-i vendéglőbe, a Four Seasons-be, amelynek akkori igazgatója, de kitalálója, feltalálója is volt s aztán elvitt különféle vendéglőkbe, Greenich Village-ben kis lebújokba, zsúfolt drugstorokba, és olyan szállodákba, ahova rajtunk kívül csak milliomosok jártak. Most kiderült, hogy Budapesten is jobban ismeri a sok új kis és nagyobb vendéglőt és éttermet, mint én, a budapesti bennszülött és őslakos. A város egész új aspektusa tárult elém és ha az étlap árai nem is töltöttek el mindig teljes boldogsággal, örültem Láng Gyurival együtt a változatosságnak, a finom falatoknak, a legtöbbször hibátlan tisztaságnak, sőt a majdnem mindig hibás angolságú étlapoknak is. G. L. ma elsősorban gasztronómiai és szállodaügyi tanácsadó és véleményét kikérik a legnagyobb szállodaláncok. Ítéletére adnak a gasztrbnómia olimpiai dobogóján álló szakácsmesterek is. BOLDIZSÁR IVÁN 13
