Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-11-22 / 23. szám
Kocsis Albert otthonai Óbuda utcáin bandukolva, nagyokat szippantva a régi világ nem áporodott levegőjéből, egyre azon járt az eszem, hol is a hona a művésznek? Tudom, hogy 1968 óta a Német Szövetségi Köztársaságban dolgozik, ha a művészeti tevékenységgel kapcsolatban egyáltalán helyénvaló e szó. Az első években az Országos Filharmónia szólistájaként, 1975-től azonban elváltak útjaik. A róla itthon, Magyarországon megjelenő kiadós publikációk mintha egyféle sértődékenységet bújtatnának. Az üde pázsit, a zöldellő fák koszorújában szerényen meghúzódó villájára bukkanva, ahova a művész interjúra invitált, meglepetés fogad. Nem is egy. Ahogy majd később a beszélgetés idején szinte véges-végig. Az utcán a nyugatnémet rendszámú, ezüstszürke Mercedes. A kapu zárva. Csengetésemre a művész siet le a lépcsőn. A kellemes, tágas szobákat régi családi bútorok teszik otthonossá. Meg a zöldellő növények. Tanácstalan vágyóik. Zavarom félreértik. — Elnézést az ideiglenességért — mentegetőzik a ház asszonya, Simándy Judit, világhírű tenoristánk lánya. — Két otthon közt osztjuk meg az időnket és az életünket. Holott éppen az otthonosság lepett meg. — Nem luxus lakást fenntartani Magyarországon is csak azért, mert néha-néha hazaruccannak? — Ezt már a művésztől kérdem, aki szinte indulatba jön. — Már elnézést kérek, de én magyar állampolgár vagyok. És mi az, hogy néha-néha? Magyar útlevelem és magyar munkaadóm is van. — Akkor miért titulálta önt egyik képes hetilapunk ötvenedik születésnapja alkalmából adott interjúja címében vándormuzsikusnak? — Mert fáradhatatlanul, talán túlságosan is fáradhatatlanul járom a világot. Európa szinte minden országában, az Amerikai Egyesült Államok nagy részében, a fél világon koncerteztem már. Nem dicsekvésből mondom. Ne verjen meg az Isten, amiért én is rabja vágyóik az előadóművészek szenvedélyének: szeretem, ha hallgatják, ha minél többen hallgatják a hegedűmet. És a világ nyugati felén nagyobb tempót is diktálnak. Ilyen-olyan címen általában évenként száz-százhúszszor lépek pódiumra. — ön tehát elégedett és boldog ember? — Igen. — Akkor miért írta le egyik költő barátja az önnek ajánlott versében azt a szép, de mégis csak keserű sort: „a-d-e hon hazát, nem mostohát?”; ráadásul, bizonyára nem véletlenül szőtte bele e sorba a hegedű három húrjának hangját a négy helyett? — A művészek érzékeny lelkek, a lélek parányi rezdülését is megérzik, meghallják, s hogy mások is hallhassák, felerősítik . . . — Érték itthon sérelmek? Kocsis Albert hallgat. Hosszan, nagyon hosszan hallgat. Maga elé néz, ahogy észreveszem, mindannyiszor, ha lelkének ama bizonyos érzékeny húrjait pendítem meg. Tapintatlanul megismétlem a kérdést. Erre válaszol csak. — Az előbb mondtam: a művészek érzékenyek. Miért lennék én kivétel. De nem panaszkodom. — Egy jónevű magyar újságírónő a hazai művészvilág ötvenöt reprezentánsát megszólaltató kötetében az önnel készített interjúnak ezt a címet adta: „Itthon — idegenben.” Kétértelműen egyértelmű utalás. Igaz viszont, hogy a „külföldiek” közül egyedül önnek jutott hely a könyvben. — Én nyilatkozatot adtam ég nem címet. A címmondat nem tőlem való. Nincs az interjúban. — De vannak ezt hitelesíteni látszó tények. — A tények pedig tények. Sohasem gyűlt meg a baja velem egyetlen magyar intézménynek sem, s nekem se velük. Hangsúlyozom, intézménynek. Személyeknek igen. Néhányan mindent megmozgattak, hogy legalább a fővárosban ne jussak pódiumra. A gáncsoskodásoknak természetesen nem örültem. Ügy gondoltam azonban akkor is, hogy Budapest és Magyarország közé dőreség lenne egyenlőségjelet tenni. Az ország szinte valamennyi városában sokat és sikerrel muzsikáltam ez időben is. Különösen Szombathelyen, ahol az ottani szimfonikusokkal mindmáig rendszeresen dolgozom, és Győrben, ahol a filharmonikusok foglalkoztatnak. Szülővárosomban, Egerben ugyancsak gyakran koncerteztem. Eleget mond talán a tény, hogy az elmúlt évtizedben legalább anynyiszor léptem közönség elé itthon, mint azt megelőzően. Gyakori itthon tartózkodásom alig múlik el koncert nélkül. Járom az országot. Ezt azért ismétlem erőteljesen, mert nálunk az úgynevezett vidéki fellépésnek még mindig nincs meg az a rangja és becsülete, ami a világban. Nem szépségflastrom! A főváros is ad pódiumot. (Kocsis Albert az elmúlt két évben háromszor is megszólaltatta hegedűjét a Magyar Televízió képernyőjén. Kétszer hallhatta az igényes rádióhallgató jó műsoridőben. Fellépett a Vigadóban, a Fészek Klubban és ... és diplomahangversenyének idei harmincadik évfordulóján a Zeneakadémia nagytermében telt ház előtt, óriási sikerrel.) — Az ön által alapított és vezetett Nemzetközi Bartók Kamarazenekar ugyancsak „vándor”természetű ... — Az életrehívás ötlete — ezt nem hagyhatom említetlenül — ifjabb Bartók Béláé, akivel ugyan a véletlen hozott össze, de meghitt barátság alakult ki közöttünk. Még ezt megelőzően tisztelt meg azzal, hogy feleségével együtt kiutazott egy ausztriai Bartók-estemre. Akkor hozta szóba, ha már annyira a magaménak érzem-vallom apja zenéjét, akkor igazán alakíthatnék egy nevét viselő zenekart, amely emlékének és művészetének áldozna. Bartók neve a mi esetünkben a klaszszikus örökség és a modern zene szerves egységét kívánja szimbolizálni. A repertoár Bach tói Bartókig, sőt rajta valamicskével túl is terjed. Tizennégy tagú vonószenekarunknak már megvan az 1987-es terve, programja: meghívást kaptunk — többek között — az Amerikai Egyesült Államokba, Kanadába és a Szovjetunióba. — Mivel tölti szabadidejét és van-e valami hobbija? — Nem tudom szétválasztani az életemet hivatalos és privát részre. Abszolút szabadidőm tulajdonképpen nincs. De szerencsés ember vagyok: a munkám teljesen kielégít és boldoggá tesz. Olyan emberekkel dolgozom, akikkel szívesen együtt vagyok éjjel-nappal. — És itthon? — Ugyanígy. Ugyanezt mondhatom el itthoni együttesemről, a külföldön is ismert Szombathelyi Szimfonikusokról. És művész meg nem művész barátaimról. — A hobbit szándékosan kerülte meg? — Imádok gépkocsit vezetni. Éppen a napokban számoltam össze, s magam is meglepődtem: túl vagyok a kétmilliomodik kilométeren, ami — állítólag — hivatásos vezetőnek is szép teljesítmény. Kocsival rovom a kilométereket hazám és Kassel között, ott lakom, s az ottani Zeneakadémia professzora vagyok. Az én koromban már az utódok neveléséről sem illik megfeledkezni. KAPOSI KIS ISTVÁN FOTÖ: GY. DAKABOS 11