Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-08-04 / 15. szám

• ••

hitet megtartottam

n

PORTRÉVÁZLAT

SOMOGYI JÓZSEF KOSSUTH-DIJAS

SZOBRÁSZMŰVÉSZRŐL

„A rektor úr kiszaladt néhány percre” - közli a Képzőművészeti Főiskola epreskerti műteremegyüttesének portása, s én csüggedten indulok a kapu felé. Nem hiszek a néhány percben. A rektor úr, Somogyi József Kossuth-díjas szobrász, alighanem kereketoldott az erőszakos riporter elől, aki már hetek óta gyötri egy születésnapi rádióinterjúért.

Ha egyáltalán sikerült elérnem. Többnyire felesége vette fel a telefont és készségesen igazított útba: mikor hol találom meg a férjét, de mire az örökösen túlterhelt pesti telefonok kapcsoltak, addigra Somogyi Józsefet elnyelte a város vagy az ország, amelyben Sopron és Sárospatak között mindenütt otthon van. Mindenütt szívesen látják, nemcsak azért, mert híres művész, hanem mert okos és szeretetre méltó ember. Jó hallgatni, amit és ahogy beszél. Ezért is keresik fel szívesen az újságírók - ha tudják. Ezúttal szerencsém van, a portásnak pedig igaza: amíg egy-két percig a kapuban tétováztam, már fel is tűnt a sarkon robusztus alakja, futólépésben közeledve, kezében egy üveg vörösborral.

Elszégyeltem magam, amiért feltételeztem, hogy nem jön vissza. Ellenkezőleg: figyelmes házigazdaként meg akart valamivel kínálni, és kávéfőző nincs a műteremben. Egyébként a vörösbor jobban is illik a Mesterhez, no meg a születésnaphoz. Az évszám azonban nem illik hozzá: 70 éves. Hihetetlen.

Amikor megkockáztatom a nem túl eredeti, de őszinte megjegyzést, hogy 15 évet nyugodtan letagadhatna, köszönettel hárítja el:

„Nem vagyok hiú, nem foglalkoztat a korom. Először akkor gondoltam rá, amikor néhány évvel ezelőtt infarktust kaptam. Meg voltam sértődve, hogy ennyiből áll csak egy élet. De azután túl voltam ezen, mert nem hiszem, hogy halálfélelemben kell élni, vagy abbahagyni azt a tevékenységet, amit az életem értelmének tartok. Ahogy tudomásul veszem, hogy megszülettem, úgy azt is tudnom kell, hogy az életem

véges, tehát lélekben és értelemben felkészülve az elmúlásra, úgy kell tevékenykednem, mintha időtlen időkig élnék, és rábízom a sorsra, hogy ezt a tevékenységet mikor állítja meg. ”

Közben az ősparkszerű kerten átvágva eljutottunk Somogyi József műtermébe. Néhány éve már jártam itt, azóta - ha lehet - zsúfoltabb lett. Láthatóan nem reprezentatív fogadónak szánja, hanem munkahelynek, ahol csak ő igazodik el a különböző anyagok, szerszámok, félkész és befejezett művek között. Azért akad két szék leülni, két pohár is a bornak és az íróasztal sarkán helyet szorítunk a magnónak.

Szabályos pályakép-interjúhoz illően először a szülőfalu, a gyermekkor emlékeiről kérdezem. A válasz nem is olyan egyszerű, hiszen Félszerfalva, ahol a művész született, már hat és fél évtizede Ausztria, közelebbről Burgenland térképén található.

„Öt éves voltam, amikor eljöttünk Félszerfalvárfól. A sors iróniája, hogy azóta eljutottam Európa majd’ minden országába, de szülőfalumat nem láttam viszont. Egyik nagy adósságom, hogy egyszer fölkeressem.

Amiről már cseperedő gyermekként emlékeim vannak, az az ország két legszebb tája: Klastrompuszta Dobogókő meUett, az erdők borította hegyek világa, és Ásványráró, a vizeké. Mindkettő egy-egy darab érintetlen természet volt akkoriban. Én nagyapám klastrompusztai háza körül ismertem meg az erdő vadjait, nem az állatkertben, mint a mai gyerekek. És ugyanilyen csoda volt számomra, amikor pár évvel később Ásványráróra költöztünk. A Duna szinte millió ágra szakadt arrafelé, láttam szigeteket születni és eltűnni, hallgattam a halászok énekét, egyszóval gyönyörű gyerekkorom volt, amit csak édesapám korai halála árnyékolt be.”

12