Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-07-17 / 14. szám
Ha végigpásztázom jelöltjeimet, akikről írni szándékozom, Királyhegyi Pál tűnik a rám legtartósabban hatónak, legelevenebbnek, legfrissebbnek. Aztán most, hogy leülök az íróasztalomhoz gépbe mesélni őt, amikor már nincs mese, nem elég egy vázlat, hanem részletek kellenek és megbízható adatok — most döbbenek rá: negyvenöt esztendeje, hogy megismertem! Akkoriban alig lehetett több hetvennél, ha életrajzi könyvének arányait veszem alapul, amelynek címe „Első kétszáz évem-’. A valóságban harminc körül járt. Ennek majd fél évszázada. Érzik a téboly szelét? (Ez Királyhegyi-idézet. Abszurd helyzetekben bővelkedő szatirikus beszámolóit rendszerint ezzel a kérdéssel fejezte be: — Érzed a téboly szelét?) A harmincas évek második felében édesapám megint egyszer nyári turnéra készült, ezúttal a népszerű komika, Gombaszögi Ella társaságában. A próbák Wesselényi utcai lakásunkban zajlottak le. „Gomba", ahogyan a szakma becézte Elluskát, mindjárt az első alkalommal kísérőt hozott magával. Az illető feltűnően kicsi, sőt pici volt. Ez a kis termet azonban inkább előnyére szolgált. Apró alakjából, szabályos arcvonásaiból, derűsen sugárzó szeméből, huncut mosolyából valamiféle liliputi báj áradt. O megértené ezt a személyleírást és kacagna rajta; senkinek sem kell őt megvédenie tőlem. Jóbarátom volt haláláig, híve voltam halálomig. Ez nem téves fogalmazás, hanem Királyhegyi-hatás. Fiatalkoráról, vagy általában régi időkről úgy szokott beszámolni, hogy a hitelesség kedvéért hozzáfűzte: — Akkor még éltem . . . Őt magát bizonyára sosem zavarták olyan kicsinyességek, mint hiányzó magassága. Egyszerűen úgy szólított mindenkit, engem is, kétméteres óriásokat is, hogy „Picikém” és ezzel az egyensúly helyreállt. . . . Szóval első emlékem Paliról a Cyrano-paródia próbája. Apám tréfájának címe „Színésznépnél szolgálok” volt és arról szólt, hogy egy színész — azaz Kőváry Gyula, hiszen a szerző a szerepet saját testére és jellegzetes orrára szabta — este be fog ugrani Cyrano szerepébe, most délután tanulja az orrmonológot, miközben a takarítónő létrán állva az ablakot tisztítja és magára vonatkoztatja a hangosan deklamáló művész minden szavát. Az első próbán Gomba egy székre állt, ez volt a létrajelzés. Eleinte aggódtunk, mert Elluska közismerten dundi volt, de nem történt baj, simán ment minden, egészen addig, amíg... Királyhegyi szerkesztő úr, az Estlapok munkatársa, aki nemrég tért haza Amerikából, nemcsak súgott, hanem tanácsokat is adott. Hollywoodi tapasztalatai alapján magyarázta Elluskának, hogyan kell leesni egy létráról. T.i. egy bizonyos végszóra a takarítónő leszédült magaslatáról, egyenesen a színész karjába. Nos, Palika ajánlkozott, hogy ő ezt szívesen kipróbálja apám helyett. Gomba eljátszotta a leszédülést, megtántorodott, elvesztette az KŐVÁRY GYÖRGY Irodalmi magánemlékeim KIRÁLYHEGYI PÁL egyensúlyát és mind a száz kilójával rázuhant Királyhegyire. Nem kellett mentőket hívni, Pali csodálatos módon nem lett palacsintává, így hát kuncoghatok ma is, ha eszembe jut Királyhegyi első poénja életemben, amelyet nem verbális szellemesség, hanem helyzetkomikum szült. Megismerkedésünk után sokáig nem láttam. Királyhegyi megint külföldre távozott, ezúttal Londonba, ahonnan azonban pontosan érkezett vissza, hogy le ne késsé az auschwitzi gyorsot. Szenvedő hősként végigjátszotta a világtörténelem által színretűzött rémdrámát. Legközelebb mint néző találkoztam vele. Én a nézőtéren ültem, ő a színpadon állt. Történt pedig ez a Pódium Kabaré ama műsorában, amelyben szokatlan módon a közönség ítéletére bízták, ki legyen a Svájcban élő Békeffi László utódja mint konferanszié. Egy szabályos műsorra egy tucatnyi konferansziét, azaz inkább jelöltet szerződtetett az igazgatóság. Úgyszólván minden számot más konferált be. A terv egyszerű volt: aki a legnagyobb sikert aratja, az lesz a végleges Békeffi-utód. A győztes Kellér Dezső lett, aki addig kabarészerző és dalszövegíró volt, attól kezdve az ország első számú konferansziéjaként ünnepelték. Indultak még: Darvas Szilárd, Tabi László, Gádor Béla és többek között Királyhegyi Pál. Óriási volt. Harsány kacagás töltötte be a színházat minden sziporkázó csattanója után. Amerikai kalandjairól mesélt. Hollywoodról, ahol hatalmas fizetéssel kizsákmányolták. A kaliforniai földrengésről, amellyel úgy ismerkedett meg, hogy egy éjszaka a vasaló a konyhából bejött a szobába. Az amerikai koszttal kapcsolatban a sültcsirkéről, amelynek olyan íze volt, mint a vattának. Az is volt. . . Pár nap múlva mégegyszer megnéztem a Pódium műsorát. Legfőképpen Királyhegyi irdatlanul mulatságos félórás nagykonferanszát akartam ismételten hallani. Aznap este Pali bejelentette a következő számot és hazament. Rossz napja volt, nem tetszett neki a közönség, nem volt kedve a locsogáshoz, vagy mindez együttvéve? Akkor mutatkozott meg, hogy Királyhegyi Pál nem szorítható kordába. Jókedvében úgy elszórakoztatta asztaltársaságát a Fészekben, hogy harminc méteres körzetben mindenki visított a röhögéstől. Ha nem smakkolt neki a viccelődés, nem kényszeríthette jó formára a színházi vagy akár kiadói szerződés sem. Volt idő, amikor hetenként jöttünk össze. A „Pesti Izé” című vicclap állandó munkatársai voltunk mind a ketten. A lap vonala a pikantéria volt; gusztusos meztelen karikatúrák díszítették oldalait. Gál György volt a főszerkesztőnk, behemót, vérmes ember, aki nem volt rossz fiú, de abban hitt, hogy a főnöknek a fegyelem érdekében ordítoznia kell. így aztán az értekezletek, amelyeknek az volt a célja, hogy vicceket ötöljünk ki, úgy zajlottak le, hogy Gál Gyuri üvöltözött és bennünk megfagyott a poén. Ürügy a dühkitörésekre mindig akadt, de lehet mondani, hogy legalább ötven százalékban Pali volt az indíték. Részben elkésett az értekezletekről, mert nem szerette, ha kordába szorítják, lásd fent, aztán hajmeresztőén bolondos kifogásokkal bosszantotta a főszerket és csiklandozta a többiek nevetőizmait, részben a személyi kultusz korszakának tornyosuló felhői alatt tiszteletlen megjegyzéseket tett. Példa: Gált figyelmeztették, hogy kevesebb malackodás, több politika volna a helyénvaló. Pali szerényen megjegyezte: „És ha két popsi közt egy Rákosit hozunk, akkor jobb lesz? ’ A lapot egyébként nem Királyhegyi miatt szüntették be. De őt magát bizony beszüntethették volna vakmerő viccelődéseiért. Azt hitte, ő már mindent megjárt, ő már nem járhatja meg többé. Akkor még nem tudta, hogy deportálni fogják, mint utóbb kiderült, tévedésből. Ez sem szegte humorát, kitalálta a sürgöny-játékot. Képzeletbeli táviratokat küldött szét a nagyvilágba. A legrázósabb ez a szöveg volt: „Sztálin, Kreml. Sztálinizmus nem vált be, abbahagyni. Királyhegyi■ ” Túlélte Sztálint, Rákosit is. Mégis — óvatosságból — megfogalmazta saját sírfeliratát, amelyben apró termete fölött gúnyolódott: „Itt nyugszik Királyhegyi Pál. Hol?” Sokszor ültem a Fészek Klubban törzsasztalánál és szürcsöltem humorát, mint valami üdítő italt. Persze, Palika csúfondárossága nem volt mindig alkoholmentes, néha olyan erős volt, hogy mellbevágta az embert. Nem akart ő serű^jWB megbántani, ísme^matart a tréfálkozásban. Előttem a jelenet, amikor bemutattam neki egy zeneszerző barátomat. Az illető jó nevű ember volt, csak hát nem igen járt a Fészekbe, nem ismerték egymást. (Ugye számíthatok az olvasó megértésére, ha nem írom ki az igazi nevét?) — Úgy tudom, még nem találkoztatok ... — közvetítettem a megismerkedést — ez Szabó Péter, a zeneszerző. Pali mosolyogva nézett az általam prezentált áldozat szemébe és így szólt: — „Szabó Péter? Ryen zeneszerző nincs is ...” 1957-ben Karcsi barátja, aki Charles Vidor néven világhírű amerikai filmrendező lett, kihívta Rómába, ahol egy Hemingway-filmet forgatott. Visszafelé jövet meglátogatott Bécsben. Elbeszélte római kalandjait. A legtöbbet mindketten azon nevettünk, hogy mint a filmvilág eseményeiről teljesen lemaradt zöldfülű, az akkor már világhírű Rock Hudsontól megkérdezte: „Neked mi a foglalkozásod?” Pár év múlva hosszabbnak szánt látogatásra jött Bécsbe. Vidor az osztrák fővárosban forgatott egy Liszt-filmet és őt szerződtette gagmannek, azaz: ötlet-embernek. El is vitt a felvételekhez. A Burg egyik pazar dísztermében folyt a forgatás. Angela Lansbury a gép előtt, Vidor a kamera háta mögött a rendezői székében, Pali meg én egy sarokban néztük a jelenetet, amelyet Királyhegyi félhangon kommentált. Nevetnem kellett. Charles Vidor a nemzetközi stáb előtt fennhangon elkiáltotta magát magyarul: „Szarosok! Elrontottátok a jelenetet!” Majd fenyegetően felállt, hozzánk lépett... és velünk kacarászott, magyarul. Aznap éjjel Vidor Karcsi a Hotel Imperialban, ahol Királyhegyi a vendége volt, szívrohamot kapott és meghalt. Pali később ezt mesélte: „Két nappal a borzalom előtt elmentem vele a nagynevű magyar cipészhez a Kártnerstrassen. Tudod, azért nagynevű, mert Nagynak hívják. Karcsi mértéket vetetett és boldog volt, hogy mostantól kezdve egész életében csak sürgönyöznie kell Bécsbe, ha új cipőt akar. Élete végéig. Mert ugyan ki gondol arra, hogy ő is meghalhat? Te, nem figyelted még meg, hogy mindig mások halnak meg és sohasem te? Hogy én haljak meg, arra még nem volt példa! Kőváry György 1922-ben született Budapesten. Apja Kőváry Gyula a magyar kabaré kimagasló alakja volt. Iskoláit Berlinben és Budapesten végezte, majd újságíróként, fordítóként dolgozott. 1956 óta él Bécsben. Két nyelven ír. Öt könyve jelent meg eddig és több mint húsz hangjáték, tévéjáték szerzője. 12
