Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-29 / 2. szám

üzem, mégsem a lovakkal kezdi, ök csak a kilencedikek voltak a sorban, megszámoltam, s Tóth Adorján meg is indokolta, miért:

— Az egész állattenyésztés a nyereségnek nem egészen a felét adja, a lótenyésztés meg ennek az 50 százaléknak csupán egytizedét!

Kiderül az is, hogy szakkörökben a világhírt nem a ló, hanem az őszi búza 7,1, a kukorica 11,5, a cukorrépa 41,5 tonnás hektáronkénti átlaga és kiváló minősége hozta meg a kombinátnak. Meg az, hogy nem néhány száz, hanem ezer holdakon — és évek óta — sikerült e magas termésátlagokat elérni.

Híre ment annak is, hogy itt rendkívül korszerű a gazdaság és a gazdálkodás szerkezete: megvalósították a „vertikális és horizontális integrációt”. Az én laikus fogalmazásomban ez annyit jelent, hogy maga a kombinát alakítja át — saját gyáraiban, saját embereivel — a cukorrépát cukorrá, a hibridkukoricát ólomzárolt vetőmaggá, a közönséges kukoricát pedig sertéssé, aztán a sertést szárazkolbásszá.

De ahogyan a lovakkal sem most ismerkedett meg Mezőhegyes, ugyanúgy a növénytermesztésnek vagy a szarvasmarha- és sertéstenyésztésnek is régi-régi hagyományai vannak itt. Tóth Adorján (aki kertészmérnöki diplomája mellé megérdemelné a helytörténészit is, ha egyáltalán lenne ilyen) megsárgult újságokat, szaklapokat rak elém. Az egyik arról ír, hogy az orosházi gazdák különvonattal utaztak Mezőhegyesre, megtapasztalni: mitől olyan eredményes itt a gazdálkodás. Mutat aztán egy könyvecskét, „Javallatok Boldogházára” a címe, s egy dunántúli kisbirtokos ír benne arról, hogy a mezőhegyesiek utánzásával az ő kis falucskájában valóságos földi paradicsomot lehetne teremteni.

— Hiú reménység volt, persze — teszi hozzá —, hiszen amit el lehetett érni egy ilyen nagybirtókon, az néhány holdakon reménytelen vállalkozás. Mezőhegyes ugyanis, ha így nevezték, ha nem, hiszen nem az elnevezés a lényeges, már akkor kombinát volt. Talán még inkább az, mint manapság!

És ismét a példák sora következik. íme az egyik:

— Mivel akkoriban erre való vegyszerek még nem voltak, a szántóföldekről úgy irtották ki a gyomot, hogy időnként kendert termesztették rajtuk. A kender magas növésű, nincs az a makacs gyom, amelyik megélne alatta. De ha már egyszer ott volt a kender, akkor föl is kellett dolgozni. Építettek tehát eleink égy kendergyárat. Igen ám, de a gerebenezés, á tilolás után meg ott maradt nekik az a rengeteg kenderkóc! Mit csináljanak vele? Kitalálták: feltüzelik, s meghajtanak vele egy generátort.

1904-es amatőrkép a sikeres vásár után, vevőkről és eladókról

VARAD! ZOLTÁN REPRODUKCIÓI

VÁRAK, KASTÉLYOK, KOLOSTOROK - ÚJJÁSZÜLETŐBEN (5.)

Miről híres Mezőhegyes?

— Talán leginkább a lovairól — feleli kérdésemre Tóth P. Adorján, a Mezőhegyesi Mezőgazdasági Kombinát termelésfejlesztési osztályvezetője, és mintegy bizonyításként felolvas egy bekezdésnyit Tóth István néhai református lelkész „Mezőhegyes története” című tanulmányából:

— „Megmaradt a ménesbirtok egyik vendégkönyvkötete, amely mindössze két évtizedet ölel fel, mégis, a könyv bizonysága szerint, 1883 és 1902 között Ausztrália kivételével mindegyik világrészből jártak szakemberek és érdeklődők Mezőhegyesen . .., olyan távoli országokból is, mint Japán, Kína, India, Egyiptom ..

Aztán, a bizonyíték megerősítéséül, fotót is mutat, 1904-ből valót:

— Ez például, itt egy japán lóvásárló delegáció !

„Jó vásárt csináltunk!” — sugárzik a magyarok mosolygósra kerekedett arcáról. Esküdni mernék, okkal: szép summát kaphattak portékájukért! „Kiváló árut sikerült szereznünk!” — olvasom ki a japánok tekintetéből. És aligha tévedek, hogy új szerzeményeikre ilyen büszkék.

Csak azt nem tudom, szabad-e, ildomos-e „áru” vagy pláne „portéka” névvel illetnem a kölcsönös megelégedést kiváltó vásár tárgyát. Az itt kitenyésztett három kiváló fajta — a Nonius, a Gidrán és a Mezőhegyesi Félvér — ugyanis a világ öt sarkában ismert „sztár” volt, az itteni emberek meg a lovak remek szakemberei, akik nemzedékről nemzedékre adták tovább, gyarapították tudásukat. A kombinát „ősét”, a lótenyésztést megalapozó és kifejlesztő Császári és Királyi Ménesintézetet ugyanis éppen két évszázada alapították, a monarchia katonalovainak utánpótlására.

Azóta, persze, a huszárokat kiszorították a tankok, az igáslovakat meg a traktorok. Sóhajtott is hatalmast Nagy Ferenc, a kocsimúzeum gondnoka (tőzsgyökeres mezőhegyesi: 'ifjabb korában kocsis, lótenyésztő, fogatversenyző), miközben a harmincas években készülő remekmívű lószerszámokkal büszkélkedett :

— Akkoriban még becsülete volt ám a mezőhegyesi lónak! És nem ülhetett föl akárki a ló farára. Csakis tisztességes, hozzáértő, katonaviselt ember!

Van azért becsülete a mezőhegyesi ménnek ma is. Különben hogyan került volna ide messzi északról, Finnországból, az az agrármérnöknő, aki fél esztendőn át dolgozott itt, méghozzá egyszerű lótenyésztő szakmunkásként, csakhogy ellesse-eltanulj a Mezőhegyes „titkát”. Meg kell adni: jó helyre jött, a lehető legjobbra, hiszen ez az ország legnagyobb lótenyészete. Kevés híjáin ezer sport- és versenylovat nevelnek itt, s évente mintegy 140 idevaló „paci” fut a budapesti versenypályákon is.

De amikor a termelésfejlesztési osztály vezetője sorra veszi, mi mindennel foglalkozik ez a húszezer hektáron gazdálkodó nagy-Egykori „sztárfotó”