Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-23 / 10. szám
Teregető reprodukció: feske andras A nagy temető ismét népesedett. Apáczai Csere János, Grassai Sámuel, Kés Károly mellett új hantokat nyitottak az elmúlt esztendő telén. Ott nyugszik immár Gy. Szabó Béla is, a házsongárdi halmok alatt, Kolozsvár híres temetőjében. Fejedelmi sarjialk, írók, művészek között együtt pihennek a magyar művelődés hagyjai, akik Vörösmarty törvénye szerint éltek: „Gondolj merészet és nagyot...!” Gy. Szabó Béla a huszadik századi magyar képzőművészet egyik legismertebb személyiségé. Háromszék megye két kicsi falujából, Maksáról és Bitáról való a család. Gyulafehérvárra költözködtek, mert a kétkezi munkásembernek — az édesapának — ott adódott munka. Itt, a szigorú főgimnáziumban végezte középiskoláit a művészetre fogékony gyerek, és itt ismerkedett meg a féltetten őrzött egyházi kincsek között a múlt szépségeivel. Rajztanára keserű-csalód ott ember volt. Kedves diákját minden módon óvta a művészpályától, így az gépészmérnöknek iratkozott Budapestre, mintha így elrejtőzhetett volna benne hajlam és vágy, ami a művészet felé vonzotta. Sors és élet nem tűrik soká a félmegoldásokat. Friss mérnöki diplomával a zsebében állástalanul ténfergett Kolozsvárott, az akkor már hazának, otthonnak választott városban, és rajzpróbálkozásokkal jelentkezett lapoknál, folyóiratoknál. Atyai barátként Kós Károly fedezte föl benne azt a szigorú fegyelmet, minek alapján azt ajánlotta; próbálkozzék fametszéssel. Fáramászo A VILÁGVÁNDOR Gy. Szabó Béla emlékezete ismét visszakerült Budapestre, a Képzőművészeti Főiskolára. Apró föl jegyzéseiből ismerjük, hogy a dantei pokol nyomorbugyrait járta végig, csak nyaranként jutott valami bőségesebb falat számára, amikor Szánkra vitték vendégségbe az induló művészt. „A nádfödelek ereszéből húztam ki egy-eyy vékony szálat, megfaragtam, s az első tusrajzokat Szánkról ezekkel készítettem.” Kolozsvár után második otthona lett ez a Kiskunhalas közelében fekvő falucska, ahol abban az időben minden kopott, szürke, avas volt, az emberi tekintetek fáradtak, és az élet kilátásai éppen csak pislákolók. Ha valaki így teszi a próbálkozó lépéseket, a hányattatás, később a világ felfedezésére indító vándorlás valamiképpen belegyökerezik idegeibe. Gy. Szabó Béla csaknem a teljes életet végigvándorolta. Hátizsákosán járta be — csaknem fillér nélkül — Olaszországot, Görögországot, Bulgáriát. Mindvégig életeleme maradt a mozgás, mindig, mindenünnen új élményeket, témákat vitt haza, azokat megalkotni, s aztán: odaajándékozni. Kiállításai anyagát rendre a fogadó múzeumnak adományozta. Régi vágya teljesül, amikor a fametsző művészet őshazájába, Kínába látogathatott, ahol Petőfi körtefája Síékelykeresituron őt a legnagyobbaknak kijáró tisztelettel fogadták. Útikönyve a bizonyság, hogy mennyit nyert tájtól, emberektől. Később Mexikóban találjuk, ahol különös örömmel csodálkoznak rá műveire, nemsokára Kolumbiában írnak róla a lapok — nagy elismeréssel. Egyik esztendőben Moszkva vendége, majd Liégeben mutatkozik be, aztán Hannover, időközben meg az erdélyi kicsi városok, falvak fogadják, mert oda is mindig, egyetlen szóra mozdul. Utazik, törődik — ez az életeleme. Halála előtt két esztendővel Helsinki fogadja a nagy vándort, s úgy búcsúztatják: várjuk vissza. A Hónapok, a Dante-illusztrációk, a Jelenések könyve metszetlapjai bejárták a világot. Ezerháromszázötven fametszetlapot készített életében, az apró játékos illusztrációkat bele sem sorakoztatva. Színes pasztelljei megközelítik az ezret. Metszeteit Európa tíz nagyvárosában őrzik, az amerikai földrész északi és déli országainak két-két múzeumában, találkozik Gy. Szabó Béla műveivel a látogató Kínában, Japánban és természetesen vagy elsősorban a szűkebb és tágabb hazában. Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Bukarest — a szűkebb hazabeli nagyobb gyűjtemények őrizője — Budapesten, Debrecenben, Szombathelyen, Szánkon van magyarországi alkotásainak gyűjteménye. Egykor, indulása idején kevesen biztatták. Néhányan legyintgettek az előszoba-művészetnek alacsonyított fametszet-technikára, ö mosolygott, nem szólt, véste a falapok tükrét. Megható pillanat volt az emlékező sorok írója számára is az a találkozás, midőn a hetvenöt éves Gy. Szabó Bélával a kilencvenéves Kós Károlyt köszöntötték. Ezekben a napokban jelent meg Gy. Szabó Béla Hónapok című metszetsorozata nyomtatásiban, és úgy szólt a dedikáció: „Tanítványi tisztelettel Kós Károlynak Gy. Szabó Béla”. A nagy építész, az író, a huszadik század művész-polihisztorainak egyike, amikor elolvasta, átölelve Gy. Szabó Bélát, ennyit mondott: „Ebben te voltál a mestér” FÁBIÁN GYULA 20
