Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-08 / 9. szám
Magyarok Kanadában 100 évesek az első magyar települések A magyarok Kanadába vándorlásának kezdete (ha eltekintünk a szórványosan odavetődöttektől, az 1848-as magyar szabadságharc néhány emigránsától és az utazóktól) pontos dátummal megjelölhető: 1886. július 4-én érkezett Nyugat-Kanadába, a mai Saskatchewan tartományba az első hullám. Olyan kemény földbe verték le sátraikat, amelyet addig sosem szántott eke, amelyből még senki sem fordított ki egyetlen rögöt, göröngyöt sem. Csaknem 150 elcsigázott, nincstelen magyar állt meg a hatalmas préri egyik lakatlan pontján, hogy annyi vándorlás és nélkülözés után új otthont építsenek, új életet kezdjenek. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy körülöttük sehol egyetlen ház, országút nem volt, csak az ismeretlen préri hullámzó fűtengere ... A Kelet-Közép-Európából és így Magyarországról kivándorlók is a nyomor elől menekültek a tengerentúlra. A fellendülő ipar és a hatalmas bányák elnyelték az érkezőket. A végleges letelepedés gondolata kevesek fejében fordult meg, a többség a gyors pénzszerzés és a mielőbbi hazatérés reményében vállalta a nélkülözést. Közösségeik zártak maradtak, nem igyekeztek megtanulni a nyelvet sem. A tömeges kivándorlók úticélja egészen a századfordulóig elsősorban az Egyesült Államok volt. Az első magyar bevándorlók innen érkeztek Kanadába. Vonzotta őket a kormány által felajánlott 160 acre ingyenföld, az ígért gazdasági felszerelés és a kölcsön. Másrészt hajtották őket a pennsylvániai bányákban szerzett kegyetlen tapasztalatok, a Pittsburgh környéki kohók forró levegője. A kanadai kormány egy, az Egyesült Államokban élő, „jónevű” magyart is szerződtetett bevándorlók toborzására: Gróf Esterházy Pál Oszkárt, akinek nevét — máig homályos családi kapcsolatai ellenére — megőrizte Kanada, és a kanadai magyarság történelme. Az ő nevét viselte (viseli ma is) az első kanadai magyar település, Esteiháza, az ő szervező munkája révén, s a sok megpróbáltatást és nélkülözést vállaló magyar telepesek pionír munkája nyomán formálódott Saskatchewanban a „magyar tanyavilág”. Az első évek termését elpusztította a hosszú tél, a kemény fagy, a tapasztalatlanság. Sokan az éhhalállal fenyegető első tél után feladták a harcot, és visszatelepedtek az Egyesült Államokba. Voltak, akik aranyásóként próbáltak meggazdagodni, mások a szőrmevadászok nomád életét választották a reménytelennek tűnő földművelés helyett. „Magyarkanada”, ahogy akkoriban is nevezték, számos igaz történetet és anekdotát jegyzett fel a hős magyar pionírok életéből. Ezekből nem hiányoznak a kalandos bölényvadászatok leírásai, az indiánokkal való találkozások regénybe illő történetei, amelyek mindig a békés egymás mellett élésről, egymás tiszteletben tartásáról szóltak. A korabeli leírások arról is bizonyságot szolgáltatnak, hogy az őslakosok szerették a magyarokat, szorgalmas, kitartó, megbízható népnek tartották. A századforduló táján sorra keltek életre a nevükben is a hazát őrző települések: Esterháza, vagy Kaposvár (1886), Halmok (1895). Otthon (1895), Békevár (1900). Az 1901-ben svédek által alapított Stockholmot is sok magyar lakta. Ök egyszerű magyarítással Sokhalom. névvel illették városukat — ezt a kanadai magyarság történetéről írott könyvében jegyezte fel Rúzsa Jenő, evangélikus lelkész. Amikor 1924-ben az Egyesült Államokban a „kvóta” bevezetése elzárta az utat az európai bevándorlók elől, Kanada kapuja még nyitva maradt, elsősorban azok számára, akik kötelezték magukat, hogy Nyugat-Kanadába mennek, mezőgazdasági munkára. Az igazán nagy tömegű bevándorlás 1924-től bontakozott ki. A bevándorló hatóságok adatai szerint a magyar bevándorlók száma 1920-tól 1925-ig 1510, 1925-től 1931-ig pedig 28 628 személy volt. Földművesek, parasztok határozták meg e hullám jellegét, de a bevándorlók között voltak iparosok, kereskedők, értelmiségiek is. Szinte valamennyien Kanada nyugati kapuja, Winnipeg felé tartottak, onnan közvetítették őket az ügynökök a farmokra, bányákba, erdőirtásra, útépítésekhez. Nem a mezőgazdaság vonzotta őket — azt szülőhazájukban szerették volna a Kanadában szerzett pénzből művelni —, hanem az iparban fizetett magasabb bér. Sokan éppen ezért csak tranzit állomásnak tekintették Kanadát, a későbbi cél, az Egyesült Államok felé. Ekkor jöttek létre Hamilton, Windsor, Niagara Falls, Toronto, Brandford, Welland, Montreal magyar közösségei. A föld, melytől sorsuk jobbrafordulását várták, nem kevés csalódást is tartogatott. Az elképzelt jövő sok esetben szebb volt, mint a tapasztalt valóság. A magyarok elkeseredését a nagy gazdasági válság különösen fokozta. Csak nemrég érkeztek, állandó otthonuk és pénztartalékuk nem volt. Az „éhes években” — ahogyan a kanadaiak a harmincas éveket emlegetik — sokan vándoroltak városból vidékre, az iparból a mezőgazdaságba, és közben egyre jobban tömörültek Ontario és Québec tartományban. 1941-ben Ontarióban 22 ezer magyart számláltak. A gazdasági visszaesés nyomán jöttek létre a delhi és környéki magyar farmgazdaságok is. A dohánytermesztésben jártas szabolcsi és hevesi parasztok a válság idején húzódtak oda, a belga dohánytermesztők farmjaira. Előbb napszámosként, később felesbérlőként dolgoztak. Akik ottragadtak és fokozatosan földtulajdonra tettek szert, tehetős farmerekké lettek a háborús konjunktúra, majd az 1950-es évektől a földárak hihetetlen mértékű emelkedése révén. A kanadai magyarság a második világháború után és az 1956-os magyarországi eseményeket követően gyarapodott ismét. Kanada ugyanis megkönnyítette a bevándorlást azok számára, akiknek rokonai éltek az országban. E bevándorlók között az elődökhöz képest több volt a képzett szakmunkás, az egyetemet, főiskolát végzett ember. Ennek megfelelően a kanadai társadalomba való beilleszkedésük sokkal gyorsabb és zökkenőmentesebb volt. A bevándorlók a magyar népesség szinte valamennyi társadalmi rétegét, politikai színezetét képviselték — képviselik. Ennek megfelelően társadalmi szervezeteik is sokféle változatot mutatnak. Kezdetben, az 1900-as évektől az egyházak voltak a magyar bevándorlók jellegzetes társadalmi szervezetei. A katolikusok például népes, gazdag hitéletet élő közösséget szerveztek Kaposváron és Stockholmban, a reformátusok pedig Békeváron. A kőből épült kaposvári magyar katolikus templom Sackatchewan tartományban egyike a legszebb korabeli egyházi építményeknek. A békevári kéttornyú református templom a debreceni Nagytemplomot idézi. A békevári Nagytemplom Ontarióban az 1920-as évek végén szerveződtek az első magyar egyházi közösségek a munkanélküliség, a gazdasági válság nehézségei közepette. A kanadai egyházak anyagi és erkölcsi támogatással ösztönözték a bevándorlók egyházi szervezeteinek megalapítását, és igyekeztek azokat fennhatóságuk alá vonni. A harmincas évek derekán kezdtek nagyobb teret nyerni a világi társadalmi szervezetek: a betegsegélyző egyletek, a kulturális és társaskörök. Az egyik legrégibb, 1926-ban Hamiltonban alakult szervezet, a Kanadai Magyar Munkássegélyző az évek során fiókjai révén országos szervezetté nőtt. 1934-ben Torontóba -tette át székhelyét és más nemzetiségű, hasonló célú szervezetekkel egyesülve a Független Betegsegélyző nevet vette fel. Fiókosztályaiban — a segélyezésen túl — több irányú társadalmi, kulturális és politikai tevékenység bontakozott ki. Napjainkban is számos magyar szervezet működik Kanadában. A soknemzetiségű Kanada multikulturális 20
