Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-08 / 9. szám
csak a szakmában, arról hadd álljon itt egy személyes élmény. Egy New York-i bemutató moziban Oscar-díjas filmrendezőnk, Szabó István újabb alkotásának a Reál ezredesnek plakátját láttam, rajta a szüzsé leírásával, benne többek közt azzal az információval, hogy e cselekmény az Osztrák—Magyar Monarchiában játszódik. A rendező neve mellől azonban hiányzott — a nemzetisége. Kérdésemre a réklámszakemberek azt válaszolták, hogy a szakmában úgyis tudják — a közönség számára azonban még nem jelent csalogató információt, hogy a rendező magyar. Ebben a visszás helyzetben nemcsak a művészfilmek nemzetközi közönségfogadtatásának kérdése, hanem a mi filmpropagandánk hiányossága is benne rejlik. Még különösebb a helyzet képzőművészetünkben. Hogy csak a festészetet vegyük példának: az elmúlt évszázadban számos alkotónk volt, akinek müvei joggal függhetnének a világ nagy gyűjteményeiben, a magyar aktivistáktól Csontváryig, Kassáktól Vajda Lajosig, meg Bálint Endréig. A számottevő francia, német, angol és amerikai gyűjteményekben látható magyar képek száma viszont alig haladja meg az egy tucatot: Rippl-Rónai, Bortnyik, Czóbel, Vasarelly, Orbán Dezső egy-egy alkotása, vagy a Bauhaus magyar mestereié, például Moholy-Nagyé a New York-i Museum of Modern Artban, ám ilyen felírással: „American artist born Hungarian”. Történelmi mulasztásainkra most nem is utalva ebben a szerény képviseletben a hírverés bevett módszereinek figyelmen kívül hagyását kell keresnie (ajándékozás, a galériák és a műkereskedelem szerepének lebecsülése stb.) Nemzetközi értékeink figyelmen kívül hagyásával a kellő propaganda hiányával indokolatlan és szinte behozhatatlan lépéshátrányba kerültünk e téren. Ez a lépéshátrány fennáll az irodalomban is, azzal súlyosbítva, hogy kivált a század elején és derekán sokkal több nemzetközi rangra számot tartó mester működött Magyarországon a lírában és prózában, mint a képzőművészet egyes ágaiban. Csakhogy megismertetésükben objektív akadály is közrejátszott: a nyelvi elszigeteltség. Ehhez hozzájárult, hogy jószerével csak a hatvanas években ismertük fel: jó fordításók megszületése érdekében nekünk magunknak kell erőfeszítéseket tennünk, és ha a minőséget is át akarjuk menteni, nem szabad beérnünk alkalmi érdeklődők közvetítő nyelvekből vagy nyersfordítások alapján készülő átültetésével. Az utolsó negyedszázadban azután egyre több történt irodalmunk népszerűsítése dolgában. írószövetségünk, az idegen nyelvre fordított könyveink kiadására szakosodott Corvina, a terjesztésben oroszlánrészt vállaló Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, a nemcsak szerződések lebonyolítását, de piackutató tevékenységet is vállaló jogi iroda, az ARTISJUS, az idegen nyelvű folyóiratok (nem utolsósorban a New Hungarian Quarterly, meg a három idegen nyelven megjelenő „Könyvek Magyarországról”) együttes tevékenysége elérte, hogy az egyes kötetek alkalmi átültetése helyébe módszeresebb és célzottabb fordítói tevékenység lépett — (és nem is csak) a szomszédos országok vonatkozásában. Igen hasznosnak bizonyult a magyar Pen Club úgynevezett fordítói programja, amelyben irodalmunk iránt érdeklődő fordítók kapnak meghívást és segítséget munkájukhoz, és amelynek keretében idegen nyelvű antológiák is napvilágot látnák, nemcsak a nagy világnyelveken, de például, görögül is. Jobb a helyzet a líra területén (kevesebb, de koncentráltabb munkával születhetnek itt átültetésék), gyengébb az eredmény prózában, még inkább a dráma területén, hiszen egy színházi kudarc kockázata anyagiakban messze meghaladja azt, ami egy kiadóvállalatot ér valamely könyve sikertelensége esetén. Sok idegen írót nyertünk meg a fordítás ügyének, mindazonáltal nem tudtunk még olvasótömegeket meghódítani a magyar könyvnek. Azt azonban elmondhatjuk, hogy irodalmunk kiemelkedett az ismeretlenség negyedszázada még létező homályából, és az a nem túl tág szakmai kör, amely a viliágirodalom iránt érdeklődik, ma már nem kapja fel meglepetéssel a fejét, ha a magyar irodalomról — József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor. Pilinszky János, Vas István vagy Déry Tibor. Örkény István, Fejes Endre, Szabó Magda nevéről hall. Ezzel az eredménnyel azonban korántsem lehetünk elégedettek. A magyar irodalom fogalma még nincs benn a művelt világ olvasói közvéleményében. Jóleső tapasztalat, hogy eredményeink iránt nemcsak népszerűsítő szinten, de tudományos vonatkozásban is növekvő érdeklődés mutatkozik. Ez mindenekelőtt gazdasági reformtörekvéseinknek szól, s így közvetve a magyar társadalomtudomány eredményeinek is, hiszen a reform kidolgozása közgazdászok, szociológusók és jogászok közös munkája. Ezért és ennek következtében az utóbbi időben hatékonyabban veszünk részt a nemzetközi tudományos szervek munkájában, szám szerint több mint hatszázéban, s nem egyben töltenék be tudósaink vezető tisztséget. A hazai kutatások mintegy tíz •százaléka folyik külföldi partnerekkel; eredményeiket az Akadémiai Kiadó évi nyolcvanszáz idegen nyelvű publikáció megjelentetésével népszerűsíti, és a kapcsolatteremtés érdekében több világnyelven teszi hozzáférhetővé az akadémiai folyóiratokat. E munka koordinálója, a Magyar Tudományos Akadémia támogatja a magyar kutatókat, egyetemi oktatókat a külföldi munkavállalásban — itt tudni kell, hogy e tényben szükségszerűség is közrejászik: tudományos intézeteink műszerezettségének romló állapota, tehát a pénzkérdés. Hírünket a világban nem utolsósorban az idelátogatók viszik el, ezért a kormányzat támogatja a turizmus úgynevezett minősített formáit. Az igényesebb látogatók kedvéért született meg a kulturális turizmus 'körén belül a Budapesti Tavaszi Fesztivál gondolata és gyakorlata. Ugyanakkor sók javítani való van még a hétköznapi társasutak. nem különleges igénnyel érkező egyéni turisták kulturális ellátásán. A Budapest Kongresszusi Központ felépítésével, a már korábban is szép sikereket elért „kongresszusi turizmusunk” kapott újabb lehetőséget. Mint emlékezetes, itt tartották tavaly az Európai Kulturális Fórumot, s a központ előzetes programjában egy sor igen rangos nemzetközi konferencia, tudományos találkozó szerepel. Érdemes egy-két mondat erejéig kitérni a kultúránkat közvetítő egyezményekre és külföldi szervezetekre is. A szomszédos és velünk azonos szövetségi rendszerhez tartozó országokkal államközi egyezmények szabályozzák a kölcsönös kulturális forgalom nagyságát és tartalmát. Ezek az egyezmények általában 3—5 évre szólnak. Egész sor európai és tengerentúli országgal van hároméves vagy rövidebb kulturális munkatervünk) ezeket alkalmanként egy-egy magas szintű látogatás alkalmával kötjük. De egyes kulturális intézmények az egyezményeken kívül is kapcsolatokat tartanak: fesztiválok, szemlék, művészi versenyek és vásárok meglátogatása tartozik ide. Vannak azután Magyarországnak külföldre kihelyezett kulturális központjai is: Magyar Ház, illetve Magyar Intézet nyolc országban működik. Gazdálkodó szerveink, a vállalatok, a Kereskedelmi Kamara sok helyütt rendez úgynevezett „magyar heteket” vagy „napokat” — ezeknek kivétel nélkül mindig van valamilyen kulturális vonzata is. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy-egy érdeklődést keltő évforduló is növeli a figyelmet kultúránk egésze iránt. Kodály néhány év előtti vagy Liszt idei centenáriuma nemcsak az adott művész, nem is csak a magyar zene iránt keltett fokozott érdeklődést, de kulturális kínálatunk egésze iránt is. Egy másik példa: Kádár János két esztendővel ezelőtti párizsi látogatása nyomán a francia rádió negyvennyolc órányi műsort sugárzott hazánkról. Rendszeressé vált, hogy az imént említett Tavaszi Fesztivál műsorának kiemelkedő részéből a nagy rádióállomások gazdag műsoranyagot vesznek át. Az ugyancsak imént említett Kulturális Fórum alkalmából kiadott angol nyelvű magyar irodalmi antológiából sürgős utánnyomást kellett rendelni. Minthogy már csak anyagi okokból sem tudjuk értékeinket folyamatosan az egész világ elé tárni, azon vagyunk, hogy valamiféle információs láncreakciót indítsunk el. Megkeressük tehát a külföldi kulcsembereket és kulcsintézményeket, akik, és amelyek alkalmasak egy esemény hírének továbbítására. Itt azonban van némi ellentmondás. Magyarország kulturális külpropagandáját többnyire intézmények látják el. A szóban forgó munkában pedig elsőrendű szerepe van a személyes öszszeköttetéseknek. Arra törekszünk tehát, hogy az intézményi gyakorlatban is növeljük a személyes kapcsolatok mértékét, pontosabban felkutassuk és jobban megbecsüljük a kultúránk, iránt érdeklődő szakembereket. Egy kultúra nem azzal kelt érdeklődést,, ha más, már meglévő kultúrértékekkel kíván versenyre kelni, de azzal, ha a maga specifikumát mutatja fel. Ezen nemcsak egy Petőfi, egy Bartók, egy Csontváry színvonalú alkotót értek, hanem olyan történelmi vagy napi problémákat is, amelyekre az adott ország művészete reagál.. Egy ország nemzetközi imázsát nem utolsósorban kultúrájának minősége határozza meg. És noha gazdasági életünkben is terjedőben van a nézet, hogy egy korlátozott ökonómiai lehetőségekkel rendelkező kis országban a szürkeállomány megfelelő kihasználása elsőrendű termelőerővé válhat, ez a felismerés nem nyert még minden szinten polgárjogot, így aztán a témák körüli töprengések visszatérő motívuma volt, hogy a nagyobb ráfordítás, illetve az anyagi alapok gondosabb kihasználása kulturális eredményeink nemzetközi megismertetésében hosszú távra jól kamatozó befektetés lenne. A tapasztalat azt mutatja, hogy a külföldet nemcsak művészetünk-tudományunk hagyományos értékei érdeklik, de a mai magyar társadalom sajátos jelene, problémái is, ezért nagyobb figyelmet kell szentelnünk e kérdéskör szemléletesebb bemutatásérisk is LUKÁCSY ANDRÁS
