Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-08 / 9. szám
MAGYAR KULTURÁLIS HÉT BECSBEN Varga Imre kiállításának plakátjai a bécsi Magyar Héten FOTO: MANEK ATTILA — MTI Az osztrák főváros híres arról, hogy a különböző kultúrák jól megférnek egymás mellett. A most április 14-e és 21-e között megrendezett Magyar Kulturális Hét alatt sem volt ez másképp. A vele párhuzamosan megrendezett Brit Hét — megtetézve a trónörökös és szép hitvese, Diana látogatásával — mit sem vont le abból az érdeklődésből, amely a magyar kultúra seregszemléje iránt megnyilvánult. Az osztrák kulturális, művelődési és sport minisztérium illetékesei két kerek éven keresztül készítették elő a Magyar Hetet, és a rendezők is olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak neki, hogy az osztrák államelnök. Rudolf Kirchschläger is eljött a Pálffy-palotába a megnyitóra. TÓTH ÁRPÁD Aradon született száz esztendeje. Hároméves, amikor édesapja — a mesteremberből lett szobrászművész — Debrecenbe viszi, ahol majd középiskolai tanulmányait végzi. A budapesti egyetem bölcsészkarán megkezdett tanulmányait a család szűkös anyagi helyzete miatt meg kell szakítsa. A Debreceni Független Üjság színikritikusa, majd házitanító a fővárosban. Első verseskönyve (Hajnali szerenád, 1913) Ady és a kortárs francia költészet hatásáról tanúskodik. Pompás, csengő rímein átsüt az öröm utáni vágy. A Lomha gályán (1917) és Az öröm illan (1922) című kötetek a béke reményével telnek meg. Lélektől lélekig című, utolsó kötetében (1928) a meghiúsult reményeket siratja, a szomorúság, a lemondás és a magány egyetemes érvényűvé tágul költészetében. „Versei úgy hatnak rám — vallja Kosztolányi Dezső — mint földön járó angyalok . . Kaszáscsillag című költeményében így töpreng az utókorról: „így a bölcsebb? — letűnni, Büszke, bús kudarccal s száz év múlva kelni majd örökfényű arccal? .. A centenárium alkalmából Debre-A KÉT MAJOR Legnagyobb sikere talán az Állami Operaház balettkarának volt, amely Seregi László koreográfiájával és betanításában Prokofjev Rómeó és Júliáját adta elő. Az előadást szűnni nem akaró taps követte, és a bécsi lapok még napokkal az előadás után is elragadtatott cikkeket közöltek. Nagy figyelmet keltettek a magyar művelődési miniszter előadásai. Dr. Köpeczi Béla a budapesti Kulturális Fórumról, az európai kultúrpolitikában bekövetkezett változásokról beszélt. Négy képzőművészeti kiállítást vitt Magyarország Bécsbe: Varga Imre, Herder-díjas szobrászművész alkotásai a Pálffy-palotában, illetve a várkertben láthatók egész májusban. Szintén a Pálffy-palotában mutatják be azt az Avarok Európában című régészeti vándorkiállítást, amely már nagy sikert aratott Moszkvában és az NSZK két városában. A főleg a pécsi Zsolnay-gyár műveiből összeállított szecessziós kerámiakiállítás június elejéig látható a bécsi Iparművészeti Múzeumban (Museum für Angewandte Kunst). Magyar kulturális hét zene nélkül elképzelhetetlen: Sebestyén János orgonaestet adott, Kincses Veronika dalokat és áriákat énekelt, Székely István zongoraművész műsorán Mozart-, Brahms-, Liszt- és Bartók-művek szerepeltek, hogy csak néhányat említsünk a gazdag programból. Magyar filmhét és egy osztrák— magyar irodalmi szimpózium, amelyet Boldizsár Iván felolvasóestje zárt le, egészítették ki a változatos kínálatot. A Magyar Kulturális Hét nem marad viszonzatlanul. Köpeczi Béla miniszter utalt rá, hogy hamarosan megrendezik az osztrák kultúra hetét a magyar fővárosban. FÜLEP ZSÓFIA EMLÉKEZETE cenben tudományos ülésszakot rendeztek, amelynek bevezető előadását Keresztury Dezső akadémikus tartotta. A budapesti Nyugat Emlékmúzeum Tóth Árpád-kiállítását Szabó Magda írónő nyitotta meg. B. A. Major Máté A sors különös, kegyetlen fintora, hogy a magyar szellemi élet két meghatározó jelentőségű személyisége, néhány órai különbséggel, ugyanazon a napon halt meg, és mind a kettőnek Major volt a vezetékneve. Major Tamás, a magyar színházművészet egyik legnagyobb alakja, színész, rendező, tanár, igazgató, egy kicsit politikus is. Major Máté építőművész, író, tanár és ő is egy kicsit mindig politikus is. És mind a kettő polihisztor volt a szónak legnemesebb reneszánsz értelmében: nemcsak úgy, hogy minden, ami nemes, szép és fontos, érdekelte őket, hanem úgy is, hogy mind a ketten egy új humanizmus szolgálatában álltak, és ezt kora ifjúságukban a munkásmozgalom keretei között találták meg. Egész Magyarország gyászolja őket, egész Magyarországnak áldozták életüket, tehetségüket, segíteniakarásukat és még kudarcaik tanúságát is. Nekem külön gyászom, mert mind a kettő barátai közé sorolhattam magam: Máté nyolc évvel volt idősebb, Tamás hárommal nálam. Hadd írok először az idősebbről, noha ő volt a kevéssé ismert, bár nem kevésbé jelentékeny személyiség. Major Máté új világot akart építeni a szónak fizikai értelmében is. Olyan építőművészet létrehozását segíteni, amelyre az embereknek, főleg a legszegényebbeknek, a legrászorultabbaknak szükségük van, amelyben kényelmesen, tisztán, világosan élnek. Építőművész lett, mert az embert akarta szolgálni, terveivel, épületeivel, műveivel, de elméleti írásaival, útmutatásaival is. Polihisztor volt azért is, mert jártas volt a társadalomtudományokban és művésztársai jelentőségének hirdetője és népszerűsítője volt. Jelentőségét és művészetét nemcsak a magyar Kossutih-díj, de a nemzetközi Herder-díj is elismerte. És amivel kezdenem kellett volna: milyen kedves, milyen bájos, milyen figyelmes, milyen jóságos ember volt. Életműve beépült az új Magyarország testébe, és itt az épült igét kettős értelemben használom. Major Tamásnál szenvedélyesebb és racionálisabb embert nem láttam. Major Tamás Mindig csupa lobogás volt, sokszor haragos is, de a legdühösebbnek tűnő pillanatokban is mindenki tudta, színpadon, előadóteremben, magánbeszélgetéseken, hogy az értelem őrangyala is jelen van, és vigyáz arra, hogy vére el ne ragadja. Emlékszem első találkozásunkra, egy Petőfi-verset szavalt még a háború előtt, de már a nácizmus nyomasztó légkörében. És ahogyan a vers utolsó szavait mondta „Százszor szent világszabadság!”, mindannyian úgy éreztük, hogy amíg ilyen emberek vannak, nem veszhet el a földi szabadság. Ez a szenvedélye és értelme vitte el az ellenállási mozgalomba, ahol színészi átalakulóképességének tág tere nyílt, de nem a színpadon, hanem az élet és a halál játékában. A felszabadulás után, mint a Nemzeti Színház igazgatója, évtizedekre meghatározó szerepe volt a magyar színházművészet fejlődésében és előrehaladásában. De mint színészt jobban szerettem. Ha a színpadra lépett, egy ideig mást nem lehetett se látni, se hallani, csak őt. De néhány perc múlva az ő erejéből megnövekedett színésztársainak jellemábrázoló, alakító sugárzása is. Ö valóban megtestesítette azt a Shakespeare-i mondatot, hogy „Színház az egész világ”, mert az ő számára a világ mindig színház volt a szó legnemesebb értelmében, és a színház a világot jelentette: nemcsak neki, de nézőinek és hallgatóinak is. Ügy veszek búcsút tőle, hogy felelevenítek egy 1944-es emlékünket. Az ellenállási mozgalom egyik vezetőjétől azt az utasítást kaptam, hogy találkozzam egy összekötővel a budai domboldalon, a keskeny, bokrokkal szegélyezett Kavics utcában. Megérkeztem és a bokrok közül egyszer csak előlépett egy jellegzetes, Horthy-korszakbeli hekus. Vastag bottal a kezében, keménykalappal a fején, kis bekeccsel a testén. Megrémültem, lebuktam és nyúltam a zsebembe, ahol egy kis pisztolyt őriztem. Egyszer csak rám kiáltott: „Iván, meg ne bolondulj, én vagyok!” A hangot megismertem. Major Tamás volt. BOLDIZSÁR IVÄN 4
